“Nem szabad leülni és sírni” – egy kecskeméti háziorvos afrikai missziója

0
Éva Magazin

Dr. Jakkel Anna – Harminc éve háziorvos ugyanabban a kecskeméti rendelőben. Amikor egyre többen kérdezték, hogy „mikor mész már nyugdíjba?”, fogta magát, és elment. Nem nyugdíjba, Afrikába. Azt mondja, ez a vállalás szellemileg és lelkileg is fiatalon tartja, és jó leckéket ad munkabírásból, emberségből.

Miért vágtál bele?

Hogy őszinte legyek: éppen magánéleti válságban voltam. Ráadásul végre ráértem. És egyre erősödött bennem a gondolat, amit tulajdonképpen már régóta dédelgettem magamban: hogy milyen jó lenne kimenni segíteni. Olvastam a Magyar Afrika Társaság misszióiról, segédkeztem az egyik orvoscsapat indulásánál, és nagyjából akkor el is dőlt minden. Azóta hat misszióban vettem részt, jártam Ugandában, Kongóban, Maliban, Guineában és Malawiban. Persze ez olyan, mint a szerelem: mindig az első hagyja a legmélyebb nyomot.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed az első úton?

Az, hogy az emberek micsoda tömegének van szüksége ránk: egy segítségre váró hadsereggel szembesültem.

Milyen körülmények fogadnak benneteket Afrikában?

Leírhatatlanok. Na jó, jártunk olyan helyen is, ahol időnként volt víz, villany és még wifi is, de olyan helyen is, ahol örültünk egy petróleumlámpának meg a Hold fényének. Hozzáteszem, bennünket mindig a helyi Hiltonnak megfelelő szálláson helyeznek el, de ez azt jelenti, hogy már egy guggolós vécének is örülni kell. Ám ez mindegy is, gyógyítani megyünk, és amint kicsomagolunk, indulunk, és tesszük a dolgunkat. Általában egy hónapig maradunk, ennyi időre kapunk ugyanis tartózkodási engedélyt.

Milyen betegségek a leggyakoribbak kint?

Egyre kevesebb az igazi „afrikai” kór, mint például a lepra, és egyre elterjedtebbek ott is a civilizációs betegségek: a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a dohányzásból eredő megbetegedések, a depresszió és a különböző pszichoszomatikus kórképek.

Találkoztál a női körülmetélés áldozataival?

Mivel sok asszony nőgyógyászati problémával fordult hozzám, a vizsgálat során volt alkalmam szembesülni ezzel a problémával. Mali fővárosában, Bamakóban gyakorlatilag nem találkoztam olyan nővel, aki ne lett volna megcsonkítva – és ők csak azok, akik túlélték ezt a barbár beavatkozást. Hogy hányan halnak bele, azt nem is tudjuk. Ha végiggondolom egy ottani nő sorsának állomásait: kicsikorban megcsonkítják a nemi szervüket, férjhez mennek még gyerekként, majd fejletlen medencével, gyerektesttel, agyongyötört szervezettel szülnek, és szülnek, amíg képesek rá… Amikor a helyi kollégákkal beszélgettünk, elmesélték, hogy ha a környéken esküvőt tartanak, ők már készülnek, mert tudják, hogy
a menyasszony hamarosan be fog futni egy erős vérzéssel… Én ezeket az asszonyokat úgy negyven éves korukig szomorúnak látom – amíg szülőképesek. A férjeik még a rendelőbe is bekísérik a feleségüket. Mondjuk én ki szoktam őket küldeni.

Előfordult, hogy kiborultál?

Nem szabad leülni és sírni, amikor tudod, hogy kint vár rád másik nyolcvan ember. Nem omolhatunk össze. De persze olykor elfog a tehetetlenség érzése, főleg olyan gyerekekkel kapcsolatban, akikről tudjuk, hogy itthon három nap alatt helyre lehetne hozni őket, az ottani körülmények között azonban menthetetlenek. És megdöbbentő szembesülni – jellemzően – az apák hozzáállásával. A legtöbbjük azt mondja: ha ő most megveszi ezt a gyógyszert, mit ad enni a többi nyolc-tíz gyereknek, akik otthon vannak? És különben is, már ott a hasban a következő… Nehéz, de tudomásul kell venni: ott más az emberek mentalitása.

Mi az, amit tanulhatnánk tőlük?

A túlélés képességét, a toleranciát és a család fontosságát. A nagy semmiben is képesek a nyugalomra és a boldogságra.

Mit adott neked Afrika?

Egy új életet. A jövőképemben most már mindig ott van Afrika: alig várom, hogy újra mehessek.

Éva Magazin