Február a maga 28 napjával jól láthatóan kilóg a hónapok sorából, ám ez nem valamiféle naptárszerkesztési törvényszerűség miatt van így.
Az ősi római naptár 10 hónappal számolt, a mezőgazdasági munkák szempontjából érdektelen téli időszakot említésre sem méltatták. Amikor Numa Pompilius, a mondabeli római király beiktatta januárt és februárt, úgy jött ki a matek, hogy az utolsónak beillesztett hónap csak 28 napot kapott.
Julius Caesar nagy naptárreformja a páratlan hónapokat 31, a párosakat 30 naposnak rendelte, de így az év 366 napra jött volna ki, tehát februárról lecsíptek egyet, 29 napos lett. Aztán Kr.e. 44-ben az első sorszámnévvel jelölt hónapot, a hetediket Julius Caeserról nevezték el júliusnak.
A hagyomány szerint utóda, az „isteni” Augustus sem akart elmaradni, ezért a nyolcadik hónapot önmagáról nevezte el, ám az csak 30 napot számlált. Így nyilván nem maradhatott, így hát februártól vette el, amire szüksége volt, ezzel ismét 28 naposra fokozta le.
Kétszer mondjuk 24-ét
No, de a szökőnap. Már a Caesar-féle naptárreform számolt négy évente egy nap beiktatásával, ugyanis a 365×24 óra több mint 5 órával és 48 perccel hosszabb, mint a csillagászati év. Ez nagyjából négy évente ad ki egy teljes napot, így Caesar elrendelte, szökőévekben a március kalendája előtti hatodik napot duplázzák meg.
A rómaiak ugyanis hónapon belül három speciális naphoz mérten számoltak, vagyis esetünkben nem azt mondták, hogy február 23-át kell „kétszer mondani”, hanem a március első napját (kalenda) megelőző hatodik napot. Ennek neve annus bis sextus volt, azaz a március eleje előtti másodszori hatodik nap. A kis zökkenő után a sor rendben folytatódott ötödikkel, negyedikkel, stb. Nem bonyolítjuk tovább, a lényeg:
a szökőnap nem egy plusz nap betoldása volt a hónap végére, hanem 23. duzzadt 48 órásra, mai fogalmaink szerint tehát 24., a „második 23.” a szökőnap.
Hagyománytiszteletből tehát továbbra is a mai napot tekintjük szökőnapnak még akkor is, ha a naptárak február 29. betoldásával sokkal tisztább helyzetet teremtenek.
