Szabad március: Orion hangfalakból üvöltött a megzenésített Nemzeti dal

0
pixabay.com
Hirdetés

Öröklődés, sors, véletlen, de én nem lettem négyévszakos gyerek. Az ősz és a tél csak megkerülhetetlen kényszerből az életem része. Én akkor érzem jól magam, ha kezdődik a tavasz, és tombol a nyár. Olyannyira így van ez, hogy a nyár múlásával hajlandó vagyok letargiába esni, hogy elmúlt minden, és most lehet várni több, mint fél évet megint arra, hogy újra eljöjjön az én időm. Amikor csicseregnek a madarak, amikor már nem olyan füstszürke a fény, és langyos szellő csapjon meg, amikor reggel kilépek az ajtón.

Nekem a tavasz a szabadságot jelenti. Amikor sikerül lerázni a tél fagyos (mostanában nem is annyira) szorítását; amikor el lehet szakadni a radiátortól; amikor elég egy rövidgatya és egy póló az utcán. Hogy nekem ez az életérzés a tavasszal kezdődik, az nem csupán a meteorológiának köszönhető. És még csak nem is feltétlenül annak, hogy a tavasz utolsó napjaiban születtem. Ebbe bizonyára belejátszik, hogy március 15-e számomra az az ünnep, amelyet már gyermekként is értettem, és ezt tudom átérezni a legjobban a mai napig. Persze átpolitizálódott már ez is, de Petőfi, Jókai, Kossuth nagy napjai talán még tartják magukat olyan tekintetben, hogy megmaradtak annak, ami. Bár  volt egy szörnyű kísérlet arra, hogy a Fidesz kisajátítsa a forradalom és szabadságharc ünnepét. Amikor 2002-ben arra kérte híveit, hogy hagyják fent a kokárdát a közelgő választásokig, kifejezve ezzel is, hogy ők képviselik a nemzetet, a hazát.

Orion hangfal, Videoton erősítő és AIWA deck

A haza nem lehet ellenzékben – jött aztán a választási vereség tálalása. Szerintem ez volt az a mondat, amely megkezdte szembeállítani az országot saját magával. Mert a Fidesz került ellenzékbe, és a pártot, annak követőit ezzel a mondattal a hazának minősítette Orbán Viktor, a győztes balliberális koalíciót pedig ezzel együtt a nem haza címkéjű térfélre helyezte. Legalábbis ez következik a kijelentésből. Én a magam részéről egy ideig nem is hordtam kokárdát. Úgy éreztem bemocskolták. Felhasználták egy politikai csatában.

Pár éve újra feltűzöm a kokárdát. De a kihagyás alatt sem gondoltam egyetlen alkalommal sem, hogy március 15-e ne lenne az én ünnepem is. Csak a kokárdát hagytam el egy időre. De azt, amit nekem ez az ünnep jelent, egy pillanatra sem. Emlékszem, még általános iskoláskén (úttörőként) felvonultunk az osztályokkal a kultúrház elé, hatalmas, nagy árnyékot adó fák tövébe, és néztük, hallgattuk a műsort. A zenekar játszott, a zászlónak tisztelegtünk. Elfogultságomban talán szerepe van, hogy szüleimnek is jutott szerep ezeken az ünnepségeken. Pedagógusként és úttörövezetőként is ott sürögtek a Petőfi-szobor körül. Én pedig büszke voltam rájuk.

Hirdetés

A gyerekkori ünneplés része volt az iskolai eseményen túl az állami TV csatorna műsorainak követése. Kimondottan szerettem a verses műsorokat, amikor ki lehetett találni, vajon kitől hangzott el egy idézet. Emlékszem arra is, hogy a szekrény tetejére helyezett Orion hangfalakból egy AIWA deck (kazettás lejátszó) és egy Videoton rádiós erősítő jóvoltából üvöltött otthon Tolcsvayéktól a Nemzeti dal megzenésített változata. Lejátszottam újra meg újra. Akkoriban sokat jártunk Bajára (a közelben, Madarason laktunk), és volt olyan március 15-e, amikor ott is részesei voltunk az eseményeknek. Egy alkalommal még Budapestre is elvittek a szüleim, hogy lássam a nagy tömeget, ahogy együtt ünnepel. Érdekes, hogy az volt az egyetlen fővárosi ünnepség, amelyen ott voltam. Valahogy mindig úgy adódott (talán nem véletlenül), hogy ott ünnepeltem, ahol laktam, ahol tanultam, ahova kötött mindig egy aktuális kapocs. Kellemes időszak volt ez.

Átadni a gyermekeimnek a szabadságot

Szóval berántott engem ez az ünnep, és azóta sem enged el, de én nem is bánom ezt a ragaszkodást. Bizonyára innen eredeztethető, hogy mit gondolok a szabadságról, a magyarságomról. De minden bizonnyal ezért lett akkoriban a kedvenc költőm Petőfi Sándor, olyannyira, hogy magam is írtam kezdetleges verseket. Emiatt szerethettem meg az irodalmat is. Könyvfaló ugyan nem voltam sosem, és nem is lettem az, de egy-egy verseskötetet szívesen ütök fel bármikor. Érdekes, hogy az előbb írottak ellenére Petőfitől eltávolodtam, és ma már sokkal inkább érzem magaménak Radnótit, Adyt és József Attilát. Végül is mindannyiuk életében tetten érhető a szabadság iránti vágy, a láncok szétszakítása és az élni akarás.

Gyermekeimnek is szeretnék hasonló élményeket adni. Bár kislányom még abban a korban van, amikor egy ló akkor igazi, ha egyetlen szarva van középen, kisfiamat pedig inkább a puskák és az ágyúk kötik le március 15-én. Például egy megrendezett csatajelenetben. Bízom azonban abban, hogy nekik is meghatározó fogalom és életérzés lesz a szabadság. Remélem azt is, hogy nem kell újra kivívni azt, legalábbis nem fegyverekkel, szörnyűségek árán. Van persze mit faragni, javítani, visszaállítani. Talán menni fog még. Ha nem is szép szavakkal, de fontos tettekkel, bátorsággal.

Gunity Gábor főszerkesztő