50 éves a Föld Napja: rajtunk múlik, milyen lesz az élet 50 év múlva

0
Hirdetés

1970 februárjában, alig pár hónappal az első Föld Napja előtt Emma Maris környezetvédő aktivista, világhírű szerző édesanyja diáktüntetésen vett részt egy kaliforniai iskolában, ahol az volt a tervük, hogy elégetnek egy vadonatúj sárga Ford Mavericket. Ezt, és más belső égésű motorral felszerelt autótípusokat nem sokkal később halottnak nyilvánították, mert szinte átláthatatlan szmogot okoztak a világ nagyvárosaiban.

Az író édesanyja 50 évvel később is pontosan emlékszik a történtekre. Akkoriban a diákok aggódtak a szennyezett ivóvíz, a légszennyezettség és a túlnépesedés miatt is, de a nő optimista volt. Igaza is lett: ma az Amerika Egyesült Államokban az autók 99 százalékkal kevésbé környezetszennyezőek, mint fél évszázaddal ezelőtt voltak, köszönhetően a törvényi szabályozásoknak.

Emma Maris a National Geographic online felületén megjelent cikkében azt írja, nem örökölte anyja barna haját, de az optimizmusát annál inkább.

15 éve írok környezettudományi cikkeket és publikációkat, valamint könyvem is megjelent a témában. De még mindig aggódom egy rakás probléma miatt: ilyen a klímaváltozás, a növény- és állatvilág lélekszámának csökkenése és a széles körben elterjedt környezeti igazságtalanság. Ezeket mind nehezebb helyrehozni, mint a szmogot eltüntetni. De soha, soha nem adom fel

– írta az idei, 50. Föld Napja alkalmából írt cikkében.

Hirdetés

Felteszi magának a kérdést, hogy mi ad reményt? Megvan a megfelelő tudásunk és technológiánk, hogy a növekvő populációt ellássuk élelemmel, energiával, hogy visszafordítsuk a klímaváltozást és megállítsuk a fajok kihalását. És erre van igény, tavaly szeptemberben ugyanis hatmillió ember vett részt a klímasztrájkokon globálisan ugyanazon a napon. A változás ott van a levegőben és hiszi, hogy 2070-re minden jóra fordul.

Nem úgy fog kinézni, mint 2020 vagy 1970. Amit tettünk, nem tudjuk megsemmisíteni, az időben nem lehet visszautazni. Az ökológiai, gazdasági és társadalmi változások elkerülhetetlenek, olykor tragikusak. Olyan dolgokat fogunk elveszíteni, amiket szeretünk: fajokat, helyeket és kapcsolatokat a nem emberi világgal. Egyes változások megjósolhatatlanul durvák lesznek. Az ökoszisztémák átalakulnak, a fajok alkalmazkodnak. De mi is megváltozunk, másként látjuk majd magunkat, a természet részeként és nem annak ellenségeként. Hiszem, hogy a XX. század végére, XXI. század elejére egy fájdalmas, hirtelen átalakulásként tekintek majd vissza, amikor az ember megtanult együtt élni a körülöttünk lévő fajokkal

– fogalmazott.

Mint írja, legnagyobb közös kihívásunk a klímaváltozás. Nehéznek tűnhet, mert egyénenként nem állíthatjuk meg. Még ha tökéletes zöld fogyasztók is vagyunk, nem repülünk, újrahasznosított szatyrot vásárolunk vagy végánok vagyunk, egy olyan élethelyzet csapdájába estünk, ahol lehetetlen nem hozzáadni a problémához. Az életben maradáshoz enni, dolgozni kell, télen melegnek kell lennie a lakásban, nyáron pedig hidegnek, hogy el tudjunk aludni. Ezeket a dolgokat pedig anélkül nem lehet véghez vinni, hogy ne járulnánk hozzá a szén-dioxid-kibocsátáshoz.

A változás viszont gyorsabban megtörténhet, mint azt a legtöbben várják, teszi hozzá. A lovakat sok helyen 15 éven belül autók váltották fel. Évezredekig jól megvoltunk a műanyag nélkül, aztán néhány évtizeden belül mindenhol megjelent. A történelem során számtalanszor bebizonyítottuk, hogy kiváló feltalálók vagyunk és jól alkalmazkodunk az új technológiákhoz. Akarattal és a megfelelő szabályozásokkal nem lesz gondunk új energetikai és közlekedési infrastruktúrát építeni.

Nem oldhatjuk meg a klímakrízist azzal, hogy jó fogyasztók vagyunk. De jobbá tehetjük a dolgokat azzal, ha jó állampolgárként viselkedünk

– magyarázta.

Megjegyezte, ha igazságot szolgáltatnának a klímavédőknek, a Föld ellenállóbb lenne, mint valaha. A klímaváltozás bizonyos értelemben így egy lehetőség is számunkra, hogy együtt, egy fajként felnőjünk.

Emma Maris leírja, a lánya most 10 éves, és szereti elképzelni, milyen lesz az élet, amikor 60 éves lesz.

2070-ben a városi apartmanjában madárcsicsergésre, egy több fajból álló, szimfonikus ébresztőórára kel majd fel. Könnyű lesz ezt meghallani, mert nem nyomja el a közlekedés zaja. Felkel és elmegy kávézni. Felszáll egy nullkibocsátású vonatra, amely automatikusan megáll két percre, mert a rá rögzített kamerák felfedeznek egy éppen a síneken átkelni próbáló rókacsaládot. Az ég kék, nincs szmog, de kicsit melegebb van, mint 1970-ben. A távolban szélmalmok köröznek. Amikor leszáll a vonatról, vándorló pillangók keresztezik útját.

A jövőkép úgy folytatódik, hogy lánya kap egy üzenetet, amelyen meghívják a Föld Napja 100. évfordulójára. Ez egy parti lesz, nem egy tüntetés.

Nincs több vonakodó politikus, akit meg kellene győzni bármiről. Nincs több gázüzemű autó, amit el kellene égetni. Lesz egy zenekar, a tömeg pedig tombolva táncol majd. Aztán kap egy másik üzenetet. Tőlem! 91 éves vagyok. És el akarok menni arra a partira

– zárta szavait.

Emma Maris teljes írása ide kattintva olvasható angol nyelven a National Geographic honlapján.

 

 

via 24.hu