Tessék mondani, könyvégetések is lesznek?

0
pexels.com
Hirdetés

-Vélemény-

Meg fogom venni a Meseország mindenkié című mesekönyvet. Nem gondolom, hogy ne lenne helye a polcainkon. És még olvasni is fogjuk, egyelőre a fiammal, aki már tud olvasni. Neki egyébként nem furcsa, hogy vannak másmilyenek is. Ő is más, mint nagyon sokak. Neki például inzulint kell adnunk, hogy ne legyen baja. Derekán minden hiszti nélkül inzulin adagoló pumpát hord minden egyes nap, és csak fürdéskor vesszük le. Eltűri, hogy ehhez három naponta beszúrjunk egy kanült a lábába, fenekébe vagy karjába. Plusz még egy szenzort is dupla ennyi időnként, ami folyamatosan monitorozza a vércukrát. Van, hogy a ragasztó kikezdi a bőrét, piros neki, viszket és gyakran sebes. De tűri. És semmit nem szól, ha az ujjbegyét kell megszúrnunk, mert a szenzort azért napi 2-3 alkalommal kalibrálni kell hagyományos méréssel. Igen, diabéteszes. 8 éves, és már kb. 7 éve élünk együtt ezzel a ténnyel, állapottal. Nem mindig ehet akkor, amikor osztálytársai, és éjjel van, hogy kelteni kell, amikor leesik a cukra, és adni kell neki enni. A fürdésnél vigyázni kell, ne ázzon le a kanül és a szenzor, és nyáron sem mehet folyton medencébe éppen ezért. Tudja, hogy más. De ne lenne normális? Nem hinném. Bántana, ha csúfolnák? Kiközösítenék? Igen, nagyon. Szerencsére ilyenről nem tudunk. És azt hiszem azért nem, mert büszkén felvállalja, akárcsak mi is. Beszél erről a társainak és nem vonul félre, ha szúrni kell. Elmondtuk az osztálynak, hogy nem fertőző, nem kell félni, csak napi néhány csepp kell neki abból, ami neki nincs, de a többieknek van az osztályban. És ha már írtam róla, én sem szégyellem: jó magam gyógyszert szedek cukorbajra és a vérnyomásom is magas, arra is bogyót kapok be reggel és este. Én is más vagyok, mint az, akinek semmi ilyet nem kell szedni.

Fiam néz tévét, odaül a számítógéphez. Itt is és az iskolában is tapadnak rá ostobaságok, persze a legtöbbnek talán nem tudja még a jelentését, csak hallja és mondja. Azt hiszi, hogy ez menő, hogy akkor lesz igazi iskolás. És itt jön a szülői nevelés. Rászólunk, hogy nem illik. Nem szabad. Ami pedig olyasmi, ami mások megbélyegzésére irányul, annál kifejezetten elmondjuk, miért ne utánozza a többieket és mondogassa utánuk. Legyen okosabb, bölcsebb. Kisfiam, hiszen te is más vagy, tudod – mondjuk neki ilyenkor. Te sem örülnél ha ezért rád más szemmel néznének – folytatjuk. Ha padtársad piszkálna, ha a folyosón kuncognának utánad. Hiszem, hogy megérti érveinket. Persze gyerek még. Nem várom el, hogy már most ezeket 100%-ig megértse, elfogadja, vallja. De minél többször mondjuk, talán annál inkább tisztában lesz ezzel. A világ nem fekete vagy fehér. Sok árnyalata van, és azért, mert az egyik árnyalatból kevesebbet látunk, még nem biztos, hogy az nem normális, vagy akár azonnal ártalmas, fertő, botrány.

Beszélek a másságról a gyerekeknek, ha rákérdeznek. Nem fogok buzizni

Ha úgy tetszik, toleranciára igyekszünk nevelni gyermekeinket. A másság elfogadására. És ebbe szerintem minden másság beletartozik. Ha valaki kövér, ha valakinek torz az arca, ha valaki kar nélkül született, ha valaki diabéteszes, ha valaki beszédhibás. És igen, ha valaki saját neméhez vonzódik. Ez utóbbi nem beszédtéma nálunk, mert még nem került szóba, egyik gyerekünk se kérdezett rá. A szexualitás sem téma még, bár ha elkap egy cicit a tévében, mosolyog a testvérével. De amint érkeznek felénk a kérdések a szexuális másságról, vagy a fiú-lány kapcsolatról, biztosan elmagyarázzuk neki és húgának is, ez mit jelent, és az is biztos, hogy nem fogunk buzizni másokat, lebetegezni, nem normálisnak mondani, ha nem úgy viselkednek, mint ahogy mi. És hiszem, hogy ezt gyermekkorban kell elkezdeni. Akár a számolást, az olvasást és az írást. Azzal, hogy nem veszünk tudomást arról, hogy vannak tőlünk különböző emberek, még igenis vannak. Miért lenne baj, ha már a gyermekek nyiladozó értelmük idején tudnák, hogy ilyen is van? Nem kell ezt eltitkolni, eldugni előlük az információkat. Ez a való világ, életünk része a másság. És akkor is lesznek saját nemükhöz vonzódók, ha ezt tűzzel és vassal tiltanák, mert senki nem azért lesz homoszexuális, mert egyik nap elhatározza, hogy az lesz. Vagy, mert egy könyvben olvasott ilyenről.

Hirdetés

Nem hiszek istenben. Egyikben sem. Nem tartozom egyik egyházhoz sem. Számomra a Biblia csak egy könyv. Mondhatni -vállalom, ha most saját lelkes olvasóink is felkapják a fejüket-mesekönyv. Képes változatban ott van a polcon ez is. Nem gondolnám, hogy két egymásba szerelmes lány vagy fiú történetét elmesélő mese sokkal másabb lenne azoknál a történeteknél, amelyek ebben a könyvben vannak. A szentlélektől teherbe eső Mária, a feltámadó Jézus, aki tengert szelt ketté és bort teremtett. De azok a kereszténységhez kötődő hiedelmek sem különbek azt hiszem, amelyek szerint angyalok hozzák a karácsonyfát, az ajándékokat pedig repülő szarvasokkal szállítja a Mikulás, aki a kéményen ereszkedik lefelé, és egyetlen éjszaka az összes gyermeket meg tudja látogatni. És akkor a tojást tojó nyúlról nem is beszéltem. Ezekről tanulnak a gyerekek iskolában, templomokban hallják a történeteket. De én mégsem darálnék le Bibliát vagy zaklatnék könyvesboltot, hogy ne árusítsák. De nem kell eljutnunk egyházi szövegekig. A Jancsi és Juliska meséje, a gyermeket megfőzni és megenni kívánkozó boszorkány története is sok évtized óta része gyermekeink mindennapjainak. Mégsem lett senkiből öregasszony korára gyerekeket evő boszorkány. Ahogyan a meseország történetei sem akarnak senkit rábeszélni, hogy legyen meleg, mert ez nem is így működik.

Minél inkább támadják a másságot, annál inkább leszek libernyák

Van, aki ledarálta azt a bizonyos Meseország mindenkié című könyvet. Egy fideszes polgármester pedig a könyv tiltására szólította fel a helyi óvodákat. Náci korokat idéző szórólapok kerültek könyvesboltokra, hogy vigyázat, ezekben ilyen és olyan propagandát terjesztenek (egyelőre még nem volt kiírva, hogy netán bármi köze van a boltnak zsidókhoz). Majd a nevében a magyarságot kutató intézet egyik munkatársa nekiesett Lázár Ervinnek, hogy meséi rossz hatással lehetnek a gyerekekre. Őt pedig kifejezetten taszítják ezek a mesék. Tessék mondni, a darálás, a betiltás után könyvégetések is lesznek?

Bár divatos a NER térfelén kultúrharcról beszélni, de inkább csak a kultúra elleni harcról van szó. Divatos azon az oldalon a nemzeti-keresztény értékekről is papolni, de vajon mik ezek? A libernyákozás? A miniszterelnöki, hagyják békén a gyerekeinket kijelentés a már említett mesekönyv kapcsán? Hogy megmondjuk az óvodának, hogy ne tessék a négy fal közé vinni ezt a könyvet? Hogy 2020-ban könyvet darálunk?

Libernyákká tesznek engem is ezek az akciók. Minél inkább bajuk van a mássággal, minél inkább megbélyegzik a köztünk élő másokat, annál inkább leszek libernyák. Persze a magyarázat mindig az, hogy semmi bajuk a melegekkel, de azért…

Most még csak itt tartunk. Fújnak az LMBTQ közösségre. Azok akcióira. A róluk, nekik szóló könyvekre, legyen az akár mesekönyv. De holnap jöhetnek a szemüvegesek, aztán az alacsonyak, majd a vörösek és így tovább.

Igazuk van azoknak, akik szóvá teszik, hogy nem tűrik ezt. Akik azt mondják, elég és ne tovább. Martin Niemöller, protestáns pap, kezdetben náci szavazó idézete vág ide. Hogy miért nem szabad hallgatni.

“Németországban először a kommunistákért jöttek, s én nem emeltem szót, mert nem voltam kommunista. Aztán jöttek a zsidókért. s én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Aztán a szakszervezetiekért jöttek, és én nem lévén szakszervezeti tag, hallgattam. Aztán jöttek a katolikusokért, és nem szólaltam föl, mert protestáns vagyok. Aztán eljöttek értem, és ekkorra már nem maradt, aki szóljon.”

Gunity Gábor főszerkesztő