A koronavírus és a papság

0

Covid vírus miatti elzártság mindenkit megvisel, még a katolikus papokat is, akik valójában egyedül élnek, és így hozzá kellett volna hogy szokjanak a magányossághoz. Cseh Péter a  pécsi egyházmegyében, egy faluban volt pap. Még tavaly májusban írt levelet megyei püspökének, amelyben megírta észrevételeit a koronavírus miatti  karanténban szerzett tapasztalatairól. A levélben kérte püspökét engedélyezze, hogy megossza ezzel kapcsolatos gondolatait paptársaival. Elöljárói azonban megtiltották, hogy ezt megtegye.

Cseh Péter atya azonban ezek után – a tiltás ellenére – a pápának elküldte a paptársainak szánt levelet. Sőt a levél tartalmát számítógépén, a saját blogján is nyilvánosságra hozta. Erre az egyházmegye püspöke eltiltotta papi teendőinek ellátásától, vagyis munkanélkülivé vált.

Péter atya ezután fellebbezést nyújtott be feletteséhez a pécsi egyházmegye püspökéhez, hogy mentesítse a súlyos büntetés alól, amit azonban nem kapott meg. Sőt az időközben megválasztott új püspök se válaszolt kérelmére. A Magyar Hang c. újság is tudomást szerzett a dologról, ők is írtak a pécsi püspöknek, de ők se kaptak választ. Az újság Péter atyától engedélyt kapott a pápának írt levelének közlésére. Ennek a levélnek rövid tartalmát kívánom ismertetni. Péter atya megírja, hogy a túlzott egyedüllétben és elzárkózásban elveszíti a személyes kapcsolatot nemcsak paptársaival, de egyházközségének tagjaival is. Így nem tudja átérezni híveinek fájdalmát, nem tudja megbeszélni gondjaikat, nem tud tanácsot adni, és azzal segíteni őket. Mindent csak a saját nézőpontjából tud megítélni, csak saját magából tud kiindulni. Nem tudja felhasználni mások tapasztalatát, hogy igazságosabb tanácsokat tudjon adni híveinek. Azonkívül „Nagy a kísértés veszélye, hogy valamilyen szenvedélybe csúszok, hiszen senki se lát gyöngeségemben. Senki sem figyelmeztet. De még a napi kis dolgaimban se kaphatok senkitől tanácsot. A nap végén sincs senki, akivel megoszthatnám élményeimet, velem se osztja meg senki az övéit. … A túlzásba vitt papi egyedül létezés elidegenít az evangéliumi együttérzés szellemétől.” Írja levelében. Az interneten keresztüli misézést sem tarthat, azt is megtiltották felettesei. Hiába vannak mély emberi, baráti kapcsolatai, csak 2-3 hetenkénti főleg telefonos beszélgetések idejére tud valamiféle emberközelségbe jutni.

Úgy látja, hogy a falusi papság remeteségre kényszerült. A rábízott falu lakóinak lelki gondozása azonban elszigetelt életet élve nem lehet teljes. Aki a remeteségre hajlamos az éljen úgy, egyedül, vagy remete közösségben. A papi egyedüllét azonban defektus, lelki sérülés, ami újabb defektusokat szül. „Például szenvedélybetegséget, ágyasságot, úrhatnámságot, önzést, stb.” Az egyedüllétet sokan nem merik vállalni, ezért a papság létszáma rohamosan csökken. A pécsi Egyházmegyében negyven évvel ezelőtt még 320-360 pap volt, most viszont csak 50-60 fő van. A csökkenés ellen felülről jövő intézkedéseket kellene bevezetni. Péter atyának 18 faluja van, amit lelkiismeretesen  pasztorálni nem lehet. Ilyen körülmények között egyetlen fiatalnak se tudja őszintén ajánlani a papi hivatás választását. Úgy gondolja „az Úr akarata az, hogy a papok mindennapjaikat családban éljék meg, evangéliumi testvérközösségben. Hogy ez a közösség azt jelenti-e hogy szerzetestestvérekkel él együtt, vagy talán asszonytestvérrel él a pap, az legyen szabad választás kérdése. … de a papok számára így vagy úgy legyen kötelező a közösségi életforma”. Szerinte a plébániai lelkipásztorkodás emberibbé tételének ez lenne a helyes útja.

Úgy gondolom a jelenlegi katolikus egyháznak súlyos gondja a papi nőtlenség (cölibátus). De valahogy egyik pápa se mer hozzányúlni. Pedig a középkorban még általános volt a papok házassága. A cölibátus megszigorítását az 1059-es lateráni zsinat rendelte el, addig legfeljebb csak az egyház felsőbb vezetőitől követelték meg. Ez a zsinat a nős papokat az egyházi tevékenység gyakorlási jogának megvonásával fenyegette meg, s a híveknek  megtiltotta a miséjükön való részvételt. Ez a rendelkezés még mindig érvényben van.

Baky Miklós