Isten éltesse Sanyi bácsit!

0

Településünk legidősebb férfitagját otthonában kerestem fel. Laci Sanyi bácsi január 4-én múlt 93 éves. Jó kedélyű hangulatban találtam, örült jöttömnek.
A beszélgetés előtt megköszöntem a lehetőséget, egyben közelgő névnapja alkalmából köszöntöttem és szerény ajándékkal kedveskedtem neki. Remélem, szereti az édességet és a gyümölcsöt – mondtam az ajándékot átadva. „Egyiket jobban, mint a másikat” – fakadt mosolyra Sanyi bácsi.
A jó hangulat így már adott volt a beszélgetéshez. Mindössze jó hangosan kellett beszélnem, hogy Sanyi bácsi is megértse mit is akarok kérdezni.

Meséljen nekem Sanyi bácsi az életéről. Kezdjük a gyermekkorával.
– Egyszerű paraszti, földműves család második gyermekeként láttam meg a napvilágot 1928-ban. A szomszédot hívták meg bábaasszonyhozásra. A nevére sajnos már nem emlékszem. A bátyámat és engem még 7 testvér követett. Sok kenyér kellett otthon! Ha már nagyobbak voltunk kétszer szeltünk kenyeret. Hozzávaló is azért, ha szerényen is, ám mindig akadt.
Hogy miből éltünk? Leginkább veteményezésből. Harmadára vállaltunk nagy föld kukoricát a gazdánál. Rengeteget kellett dolgozni. Mindent be kellett takarítani a mi kis részünkért. Apámnak másfél hold földje volt és egy kis háza. Árvagyermek volt. Az anyja meghalt, apja meg Kecskeméten volt hivatalszolga. Nem tudom Kocsérra hogy kerültek a szüleim. Édesapám Laci János, édesanyám Rideg Rozália 1924-ben esküdtek. Apámnak vak anyja volt, nem látott. Vallási kötelezettség volt akkoriban, hogy az árván maradt gyerek gondját a keresztapának kellett viselnie. Így ő nála nevelkedett.
Testvéreim közül már csak Dini öcsém és Erzsike húgom él. Húgom nemrég volt 90 éves.

Hogyan emlékszik vissza a háborúra?
– Itt ment a front a tanyánk mellett. Drága volt minden, nem lehetett kapni sok mindent. Emlékszem a nadrágok egyik szára papír volt, nem volt ruhaanyag sem.
Bevonulás előtt való este, házunk mögül géppuskáztak be a faluba. Másnap a front keresztül vonult a tanyánk mellett. Egy orosz katona bejött a tanyába. Anyám épp kukoricát főzött belső katlanon. Felszúrta a villára a főtt kukoricát és megkínálta az oroszt. Az elfogadta.
Bennünket nem bántottak. Mi tőlünk nem vittek el semmit. Úgy gondolom azért, mert sok gyerek volt. És így a sok gyereknek megkegyelmeztek. Többen hoztak hozzánk félteni valót. Mi meg elrejtettük. Emlékszem a kamránkban három borjú volt. Megtettük a szomszédnak, hogy megmentsük a jószágait a katonák elől.
Amit csak tudtunk, elástunk. Szalmával vastagon kibéleltük a gödröt, abba öntöttük a gabonát. A katonák így is megtaposták a földet sok helyen, keresték az ennivalót.
A szomszédtól – aki mindig krumplit termelt – egy egész verem krumplit vittek el. Hiába próbálta elrejteni megtalálták. Arra is emlékszem, hogy el kellett Kocsért hagyni.

Berci öcsém elmenekült a Kőrösi nagyerdőbe. Répát ástunk a kisasszony földjén. 2 orosz katona meglátott, ahogy mentem a gyepen keresztül, keresni indultam az öcsémet. A katonák behívtak egy tanyába ott a kezembe nyomtak egy kapát, majd elküldtek a csordajáráshoz, ami akkor repülőtér volt, hogy menjek oda dolgozni. Ők még elmentek, hogy még több embert toborozzanak munkára. Elindultam arrafelé, és emlékszem volt ott egy nagyobbacska tó. Átgázoltam rajta, majd onnan lestem kifelé. Ahogy láttam, hogy távolodnak a katonák, én kimásztam a vízből, és vissza siettem a répaföldre. Szerencsére Berci öcsém is épségben hazatért.

Milyen volt a gyermekkorom? 8 éves koromban már cseléd voltam. Kanász gyermek voltam, egy nagygazdánál. A szénaketrecben aludtam, a takaróm egy adag széna volt.
Az öregasszony egyik reggel kijött és felkeltett. Félig-meddig voltam csak észen. Mikor elment én lehunytam vissza. Arra riadtam valamivel később, hogy egy jó nagyot a s…emre hajított. Kiugrottam a szénás ketrecből. Kiszaladtam az udvarra, azt sem tudtam hirtelenjében, hogy hol vagyok. Egy nagy láncos kutya szaladt ki elébem, szerencsére el nem
ért. Így visszaszaladtam az istállóba. Az öregasszony kizavart, majd kiengedtem a disznókat. Nem vettem észre, hogy az egyik disznó megette a kiskacsákat. A béred majd kifutja! – korholt velem az az asszony! Nem volt egyszerű!
Ha jól emlékszem a bérem 3 pengő volt. Ezért 3 kg szalonnát adtak. Mivel sokan voltunk a családban, muszáj volt dolgozni. A nagyobbak mentek cselédnek. Ketten voltunk cselédek, egyikünk egyik nap, másikunk másik nap ment az iskolába. 5 elemit végeztem, majd felnőttként kijártam a dolgozók iskoláját.

Háború után napszámba jártam volna, de nem nagyon volt. Bejöttem a faluba és vettem egy kőrösi hírlapot. Abban olvastam egy felhívást, hogy mezőgazdasági napszámosnak kerestek embert. Bementem a családhoz Kőrösre. Szerencsém volt. Egy olyan idős pár volt, mint apámék. Családjuk nem volt. Én lettem náluk a harmadik. 80 Ft-ért beszegődtem havonta. Dolgozni persze itt is sokat kellett. Ám sokkal jobb sorom volt, mint gyermekként. Ott ültem annál az asztalnál, ahol ők ültek, azt szedtem a fazékból, amit én akartam. Második évben, mivel látták hogy megbízható vagyok, vettek nekem egy biciklit. Persze az árát ledolgoztam. Itt már külön szobában, és vetett ágyban aludhattam. 3 évig voltam ennél a családnál. Innen vonultam be Győrbe katonának. Miklós Ferivel szereltünk le. 14-en voltunk ott akkor Kocsériak, sajnos már csak én élek közülük.

Leszerelés után nem mentem már vissza Kőrösre. 10 hónappal később megnősültem. Feleségem Rapi Erzsi szintén kocséri volt. 1 bögre zsírt hozott otthonról. Bútora, amit kapott, igen viseletes volt. Még meg vannak azok az ősbútorok, amiket a faluban működő vendéglőben vettem (ma ez az épület Csőke Sanyi üzeme). Itt árusítottak ki bútorokat is. Onnan vettem még legénykoromban több mindent.
Nagyon szegények voltunk a feleségemmel. Még óránk sem volt. Amikor az asszony kenyeret sütött és betette azt a kemencébe, a szomszéd kitette a nagy seprűt a ház falához. Majd amikor lejárt a sütés ideje elvette onnan. Így tudta a nejem, hogy most már jó a kenyér, kiveheti azokat. Az esküvőnk 1952. augusztus 18-án volt. A feleségem 17 éves volt, amikor elvettem, én 23 múlottam. Két lányunk született, Évike és Erzsike.

Legnagyobb szívfájdalmam, hogy alig 15 hónap leforgása alatt szeretett feleségem és két szeretett leányom is eltemettem. Majd negyedikként a bátyámat Jánost. Ez nagyon megviselt.

A Kocséri TSZ-ből mentem nyugdíjba, ahol 31 évig dolgoztam, mindenféle munkagépet kezeltem. Nyugdíjas éveimben még jobban bírtam magam zöldségeket termesztettünk a családdal. Volt uborka, paradicsom, paprika, zöldség.

Sanyi bácsi januárban múlt el 93 éves, ám erejéhez mérten maga tartja rendbe az udvart, és főz is. Előhozza és mutatja nekem a zacskós levest, amit feljavít egy kis rizzsel és hagymás zsírt is pirít rá.
– Második féle több napra van általában. Hozzák is az unokák, de azért én is szoktam csinálni. Sanyi bácsi leginkább a 8 dédunokáját imádja, ám 4 unokájára is igen büszke! Nagyon szeretem őket.

Hazajönnek és már indulnak is a kamra felé, ahogy most Sanyi bácsi is. Kinyitja a hűtőt, kivesz egy tejfölös műanyag vödröt tele csokoládéval. Finomabbnál finomabb sport szeletek és más csokoládék sorakoznak benne. Még a kisebb dédunokái is tudják, merre induljanak értük.

Beszélgetésünk végéhez közeledve megkérem Sanyi bácsit, hogy Húsvéthoz közeledve meséljen nekem arról, hogy régebben hogyan ünnepelték azt Kocséron?
– A kisebbecske lányoknak locsolóverset mondtak. Sanyi bácsi már fejből szavalja is: Én kis
kertész legény vagyok, rózsavízzel locsolkodom. Szépen kérem apját, anyját, adja ki a legszebb lányát. Szabad-e locsolni? – Igazán megható hallgatni, ahogy Sanyi bácsi lelkesen szavalja nekem a locsolóverset! A nagyobbacska lányoknál már nem mondtunk verset, őket csak vízzel locsoltuk. Én mondjuk nem kannával, hanem csak bögrével.

Még azt is elmeséli Sanyi bácsi, hogy fiatalabb korában nagyon gyomorfájós volt. E miatt háromszor meg is műtötték. A harmadik előtt azt mondta az orvos, hogy meg lehet operálni, ám nem érdemes, nem fog az jó lenni. Ez 67-ben volt. „Azóta nem fáj a gyomrom” – mondja. Ezen jót mosolyogtunk.

Sanyi bácsi nem gondolta volna, hogy ilyen sokat fog élni. A hátralévő éveiben szeretne minél többet a dédunokái körében lenni, és a ház udvarát bevirágosítani.  Megint indul a kamra felé, és előhozza a két csomag dália gumót. Ezt szánom idén a ház elé! – mondja.
Még tovább is hallgatnám, ám az idő nagyon elszaladt. Jön az ebédidő, így lassan elbúcsúzom! Jó egészséget, és családja körében megélt örömteli pillanatot kívántam Sanyi bácsinak.
Ősszel várjuk, mint településünk legidősebb férfitagját a faültetésnél!

Dávid Krisztina
Legyünk Kocsér Jó Gazdái