Az első főszerkesztő

0

(Folytatás)
Legutóbb közzétettük K. Tóth József tanár úrnak, az Arany János Társaság 1941. március 30-i ülésén elhangzott felolvasásának néhány részletét, melyben elsősorban és valójában édesapjának, az 1851. március 17-én született TÓTH JÓZSEF-nek az életét vázolta fel.
Annak értékelése, hogy mit is tett egy kisváros, ám magát sokra tartó mezőváros kulturális-társadalmi, mi több gazdasági életében azzal, hogy huszonhat évesen(!), szinte semmi újságírói gyakorlattal lapot alapított, melyet évtizedekig, megszállottként kiadott, és „főszerkesztett” más dolog!
Valljuk be, ez mind a mai napig „hiánycikk” Kőrös újságírásának feldolgozásából! Pedig az 1877-től a mai napig eltelt közel másfél század (144 esztendő!) kínált annyi időt-lehetőséget egy ilyen elemzés-értékelésféle elkészítéséhez.
Miután ez is elmaradt kénytelenek vagyunk K. Tóth tanár úrnak a már említett 1941-es emlékezéseit felhasználva vázolni Kőrös városának XIX. század végi állapotát.
(Megjegyzés: A felhasználás nem jöhetett volna létre, ha az „anyagot” nem őrzi a városi levéltár, más helytörténeti értékek társaságában… Az iratok méterszámra megvannak! De nem Kőrösön! És nem úgy hívják, hogy „városi levéltár”, hanem „Megyei”…)
Lássuk hát K. Tóth József tanár úr „múltidézésének” a városra vonatkozó részét:

„Milyen volt Nagy-Kőrös külső képe és szellemi arculata?”
A szeszélyesen kanyargó, akáclombos utcákon csinos, fehérfalú házak sorjáztak egymás  mellett. Sövénykerítés fogja körül többségüket. Csak az urak házai, a „kúriák” zárkóznak el a hűvösen magas, tekintélyt parancsoló kerítések mögé.
Kövezetnek híre-hamva sincs. Ha beáll az őszi esőzés, téglákat dobnak a pocsolyákba, vagy pallókat vetnek rája…
A város közepén a szép, régi református templom mellett emelkedik a városháza és a régi gimnázium. Közvetlen közelükben is már sivár, falusias a kép: a mai gimnázium és a Hősök-tere helyén sáros utcák, ütött-kopott viskók összevisszasága. A városháza elegáns épülete mögött (a Hősök tere helyén!) gidres-gödrös, rendezetlen tér, düledező épületek. Mindenütt
elhanyagoltság…
Nem messze innen (a ’kis-városháza’ előtt) a nagy-mészárszék fából készült-ácsolt, hatalmas, hosszú épülete, mely folyamatosan bűzzel árasztja el a környéket. (Valójában a városközpontot!)
A falusi képből csak néhány emeletes ház emelkedik ki.
Éjszakai világításról csak a jó Isten gondoskodik a holdvilág útján. Az is csak holdtölte idején. Máskor sűrű sötétség borul a városra, melyben azonban gyakran tűnnek föl imbolygó szentjánosbogárkák: most mennek haza az urak a kaszinóból, s a mindenes lóbálja előttük a kézilámpást, – vagy a család apraja-nagyja igyekszik hazafelé disznótorból, névnapról a lámpás imbolygó, pislákoló világa mellett.

Azután mind sötétebb lesz, mert ezek a fények is elfogynak, kialszanak: a város korán fekszik…
De ebben, a valójában igencsak falusias külsejű városban nappal nem csak szorgalmas munka folyik, mely az ország egyik legnagyszerűbb anyagi kultúrájának középpontjává teszi, hanem szellemi téren is igyekszik megtenni a magáét. Példa rá a már háromszáz éves iskolája, melyben még Arany János is tanított!
Az ősi templomban zeng a kálvinista zsoltár. A városházán szabad szókhoz szokott urak és polgárok intézik a maguk és a város ügyeit.
A kiegyezés-korának elemi csapásai és politikai tévedései kezdik kihúzni a talajt a „régi urak”, a birtokos osztály lába alól. Aki még maradt közülük az kimenekült a tanyára, hogy menthessen még egy darabot az ősi rögből.
Vagy, behúzódik a hivatalok kényelmes szobáiba, hogy a lassan-lassan kialakuló „középosztály” tagjává váljék.
Nagyot nyújtózik most, ez az álmodozásaiból ébredő város: az erőgyűjtés ideje elmúlt, fogjunk hozzá immár a munkához! Mert haladni kell, és az évszázados mulasztásokat pótolni!
Megindul hát a munka, amely hamarosan kiemeli a várost a falusias elmaradottságból.
Ekkor jön haza szülővárosába a fiatal, kezdő ügyvéd.
Tele van életkedvvel és írói önérzettel. Egy, ebből a korban készült fényképről egy költő álmodozó szeme pillant ránk, mely révedezve a távolba néz. Magas homlokáról a szellem fénye tükröződik, világít felénk.
A maga értékének tudata sugárzódik belőle a nélkül, hogy elbizakodottá tenné!
Pedig, volt is oka az önérzetre: műkedvelő színvonalon jóval fölüli írásaival folyamatosan magára vonta a főváros Pest, író-, és olvasóközönségének érdeklődését, és figyelmét. Sőt, a „jónevű”, ha nem is éppen az első rendű szerzők között emlegették a nevét.

Mit tesz isten? – a város szívesen fogadja a hazatérőt. (Özvegy, beteg édesanyja ápolásra, gondozásra szorult.)
Hazajöttekor régen dédelgetett tervek elevenednek meg: Újságot kell alapítani!
Amely fáklyavivője lehetne-lenne, a haladásnak, szószólója minden szépnek, jónak és nemesnek!
Ezt a gondolatot már régen és többször felvetette a gimnázium, és a tanítóképző néhány lelkes professzora.
Például Király Pál és dr. Kiss Áron is. Ám akkor is az volt a legfőbb akadály, hogy nincs nyomda!
Azután ennek is eljött a maga ideje…
’Még Pesten, 1876-ban beállított hozzám egy kedélysarcú úr – idézte emlékeit Tóth József lapjának 1893/49. számában – s, bemutatta magát, hogy ő, Ottinger Ede Makóról, és itt, Kőrösön nyomdát akar állítani. De csak úgy, ha egy hetilapot is indítunk!
A gimnáziumban tanár, Dr. Ballagi Mór ajánlásával érkezett hozzám.’
„Ezt követően, a gimnázium igazgatója két szerkesztőnek való férfiút ajánlott. Az egyik dr. Öreg János gimnáziumi tanár, a másik Tóth József, én a kezdő ügyvéd voltunk. Mindketten szerénykedtünk, hogy a másik legyen az első lapszerkesztő, mígnem enyém lett a szótöbbség. Így lettem az első nagykőrösi lap édesapja, az Urnak 1877-ik esztendejében.

És aztán megkezdődött az ilyenkor szokásos, előfizető-gyűjtés! Milyen lelkes, gyűjtő-kompánia alakult ki a baráti-ismeretségi körből. De – ahogy ilyenkor az is szokásos volt! – mily kevés, aláírt „gyűjtőív” érkezett vissza! De amelyik visszaérkezett, annak aláírói becsülettel kitettek magukért. Míg éltek, járatták és olvasták a lapot!
Szegény V.Faragó Balázs ügyvédségben kollegám és feledhetetlen barátom, – aki elesett Boszniában, 1878. szeptember 17-én, a brecskai ütközetben – egymaga 104 előfizetőt gyűjtött a lapra, melynek első számát kézisajtóval nyomtuk a városháza melletti „Máté-féle” ház egy picinyke helyiségében. Ide még a szerkesztő is alig fért be télikabátostul… Mégis ott volt az egész nyomdaszemélyzet: 3 tag; az egész szerkesztőség: 1 tag; és az első szám valamennyi „külső munkatársa”: 20 lelkes és lelkendező ember.

Mindenki írt, vagy korrigált benne valamit, akár egy-két sort is. Mármint az első számban. Mindegyik nyomott egy keveset a kézi géppel a szegény újságon, mely még így elgyötörve is boldog lehetett! Nem vittek még oly diadallal győztes hadvezért a kaszinóba, vendégfogadóba, mint mi ezt az első újságlapot. Csinálandó „magnum áldomást”, mely eltartott bizonyára vagy másfél napig. Még a muzsikus cigány is elolvasta ezt az első számot…”

Így született meg az első kőrösi újság első nyomtatott száma, a Nagy-Kőrös, anno…’
És az újszülött életképesnek bizonyult!
Megtámadta ugyan némely gyermekbetegség, olykor a rosszindulat és a féltékenység igyekezett munkáját akadályozni, de mégis „emberkort” ért meg!
Minek köszönhette?
Erről majd a következő számunkban visszatérünk…

Tóth Barna
(folytatjuk)