Sajnos mára, mint ezt tapasztalhatjuk, az intézményes lopás szinonimájává vált a sportban az adóátirányítás, azaz a TAO.
Emlékezzünk csak, ezt az úgynevezett TAO-rendszert (Társasági adó-felajánlást) 2011-ben vezették be, és az ilyen úgynevezett támogatásokat a látványsportágakhoz irányították. Látványsportág alatt főleg a labdajátékok, azon belül is kiemelten a labdarúgás és a kézilabda értendő, melyeknek mérkőzésenként nagy nézőlátogatottsága van.
A TAO-rendszernek azonban utóbb kiderült, számtalan kiskapuja van, melyeket – jó magyar szokás szerint – a „bátor” sportvezetők ki is használták, hogy életben tartsák klubjuk proficsapatát. Megjelentek a TAO-ra specializálódott vállalkozások is, amelyek vállalták az adójukat felajánló cégek felhajtását, valamint a pályázatok előkészítését.
Ezek a cégek nem egyszer húsz százalékos tarifáért is dolgoztak. Ráadásul a TAO-t felajánló társaságok is visszakértek az átutalt összegekből, amit aztán nagyvonalúan zsebre tettek. Korábban a színházak is kaptak ilyen TAO-támogatást, ez azonban gyorsan megszűnt, és csak a látványsportágak maradtak, sőt utóbb, 2017-től még a röplabdát is bevonták a látványsportágak körébe.
A TAO-ból – bár ez kifejezetten tiltott – fizetés kiegészítéshez juthatnak a profi játékosok is, akiket inkább csak jól fizetett amatőr játékosoknak nevezhetnénk, hiszen sportbeli teljesítményük messze elmarad a profik szintjétől, de azért tartják a markukat.
Sok helyen a klubok a sportolók albérletét, sőt még a csapatot szállító busz tankolását, sőt magát a buszt is ebből fizették ki. Persze a dörzsöltebb klubok ezt jól leplezték, azaz papíron minden rendben volt. Például úgy, hogy a nagyobb fizetést kérő játékosokat előléptetik edzőnek, vagy szakmai vezetőnek valamelyik utánpótlás csapatnál. Mivel korábban egy edző nagyjából nettó százezer forintot keresett, ezért az ilyen megemelt fizetésű „edzők” könnyen adakoztak a klub közös kasszájába, gondolván, hogy – bár szabálytalanul –, de ezzel is segítik a klubjukat.
A kezdetekkor, ezelőtt tíz évvel, ez egy aranykornak számított, hiszen minden sportklub anyyi TAO-ra pályázott, amennyire csak tudott. Erre lehetőséget adott az, hogy a támogatás létszámarányos volt, és így minél több utánpótláskorú gyermeket tudott a klub magához csábítani, annál nagyobb összegre számíthatott. A klubok ezért gőzerővel jelentkeztek az iskoláknál, hogy bővítsék a klub sportolóinak létszámát. Persze mindezt a TAO-támogatás megszerzése érdekében.
Ez a dömpingleigazolás szintén további lehetőséget teremtett, hiszen sok gyermeket több korosztályban, és több látványsportágban szerepeltettek, így egy hétvégén egy gyermek két-három mérkőzésen, vagy tornán is pályára léphetett. Ezt persze érzékelték „odafent” is, és így újabb szigorításként meghatározták a csapatonkénti maximális létszámot, azaz a tartalék-, vagy cserejátékosok létszámát is.
Nagyjából két évvel ezelőtt újabb szigorítás következett be, hiszen a kormányzat sportáganként maximálta az éves TAO-kereteket, és így a kluboknak a létszámokkal már nem volt értelme „játszadozni”.
A TAO-nak van egy külön hibája is, hiszen aki TAO-t fizet, az úgy van vele, hogy ezzel letudták sportbeli támogatási kötelezettségüket is. Szűkül tehát a szponzori támogatási keret, és a profi, magasabb osztályú csapatoknál ez komoly gondot jelentett, mert a TAO-ból papíron sem lehet fizetni a játékosokat. Pláne így van ez alsóbb osztályokban, elvileg legalább is.
A TAO felhasználása körüli anomáliák, szabálytalanságok sok klub életét ellehetetlenítette, és erre találunk közeli példákat környezetünkben is. Sokáig elvi vita folyt arról, hogy a TAO közpénz, vagy magántőke-e. A TAO mindenképpen közpénz, mert ha nem lenne TAO, akkor a vállalatok a magyar államnak fizetnék be a társasági adójukat, és nem ajánlhatnák fel annak egy részét TAO-ra.
Hiába, igaz a mondás, a pokol útjai jószándékkal vannak kikövezve.
ábrahám
