1 év 1 másodperc. Vagyis 100 év 100 másodperc. Eredetileg így hirdették országszerte a június 4-én 16 óra 30 percre időzített harangozást és néma főhajtást. 100 éve írták alá ugyanis ebben az időpontban azt a trianoni dokumentumot (békeszerződés, békedidkátum…hol így, hol úgy halljuk, olvassuk; ki így, ki úgy használja), amely azt eredményezte, hogy az akkori Magyarország az I. világháború után elvesztette területének nagy részét. 2010 óta ez a Nemzeti Összetartozás Napja.
Kecskeméten azonban a három percet is meghaladta a harangozás és a főhajtás a „0” km kőnél, így volt ideje a résztvevőknek átgondolniuk jócskán, hogy mit jelent számukra az akkori döntés, amely kétség kívül máig meghatározza Magyarország viszonyát némely szomszédunkkal. Amely indulatokat szül, amely erős érzelmeket generál. Amely egy beforrni nem látszó seb az ország testén.
A harangozás után itt volt néhány beszéd egyházi méltóságok részéről, de mivel nem volt hangosítás, nem hallottunk ebből semmit. Főként, hogy a fotózás miatt nem egy helyben álltunk. Ha kicsit is távolabbra sétáltunk, már szófoszlányokat sem hallottunk, így nem tudunk ezekből idézni. A beszélők előtti mikrofon az eseményt rögzítő/közvetítő KTV egyik kamerájához volt csatlakoztatva és nem erősítőre, hangfalakra.
A beszédek után az összegyűltek az Országzászlóhoz gyalogoltak át a huszár hagyományőrzők felvezetésével. Itt már volt hangosítás, jól lehetett hallani a szónokokat. Például Szeberényi Gyula Tamás alpolgármestert.
Aki néhány internetes kommentje okán kemény, esetleg provokatív beszédet várt tőle, az meglepődhetett (esetleg csalódhatott), mert egy visszafogott szónoklat volt. Persze felhozta, hogy látszódik máig a magyarellenes törekvés bizonyos utódállamok felől, de nem volt a beszédben ezen túlmenően semmi kemény bírálat, beszólás, aktuálpolitikai gondolat.
Ha fontos számunka a nemzet, annak értékei, anyanyelve, kultúrája, amely évszázadok óta meghatározza szellemi létünket, akkor nem adhatjuk fel a küzdelmet Trianon következményeivel szemben. Akkor az elszakított nemzetrészek megmaradása érdekében tennünk kell, és ezzel szükségszerűen szembekerülünk a környező nemzetek magyarellenes politikájával, amely az utódállamok meghatározó törekvése. Bízhatunk az Unióban. Felvilágosult román, ukrán, szerb vagy szlovák politikában, vagy kergethetünk bármilyen más illúziót, de ha nem akarjuk az 1918-19-es magyar politikai osztály hibáit újra elkövetni, akkor minden segítséget meg kell adni a határon túl élő magyarok megmaradása érdekében. Másként szólva: szembe kell szállnunk Trianon szellemével. Szembe kell szállnunk Trianon következményeivel – mondta beszédében Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester.
A gyújtóbb hangvételű beszédet a KTV szerkesztő-riportere, Molnár H. Boglárka mondta, aki székely magyar család leszármazottja, vélhetően ez emelte egy magasabb szintre az érzelmi töltetet mondanivalójában.
Szerinte a mai napig „túszként élnek testvéreink” az elszakított területeken. Felidézte, hogy a román rezsim üldözte szüleit, a kommunizmus alatt sokakat megöltek, de mint mondta, ma sincs vége az üldözésnek és a magyarság megalázásának.
A tákolmány Románia ma sem azon fáradozik, hogy társnemzetté nyilvánítsa az őshonos magyarságot, hogy államnyelve legyen a magyar nyelv is….hanem minden lépésével magáról állítja ki a bizonyítványt, amely sajnos elégtelen…A román vezetés ünneppé akarja nyilvánítani június 4-ét…a trianoni gyalázat napját. Rájuk kényszerítik (az ott élő rokonjairól beszélt – a szerk.), hogy ünnepeljék meg azt a napot, amikor a magyar nemzetet keresztre feszítették; amikor saját hazájukban üldözötté váltak; amikor hazátlannak nevezték őket…Rájuk kényszerítik az ünneplést azokra a magyarokra, akiknek felmenőit fűrészekkel és fejszékkel végezték ki azok felmenői, akik most ezt a törvényt hozták. Ezzel a trövénnyel nemcsak az Erdélyben élő másfél millió magyart köpik szembe, hanem az egész nemzetet…Ez egy válasz az egymillió aláírásra. Nagyon megijedhettek, látván, hogy a magyar nemzet összezár, amikor úgy adódik – utalt arra az aláírásgyűjtésre Molnár H. Boglárka, amelynek lényege (olvasható a petíció indoklásában), hogy „a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek lemaradását úgy kell megelőzni, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben sajátosságaik ne változzanak meg. Ehhez biztosítani kell számukra a hozzáférés esélyegyenlőségét a strukturális alapokhoz, minden más EU alaphoz, forráshoz, programhoz.
A szónok ezen a ponton azt kérdezte, hogy az Európai Unió vajon ugyanúgy felháborodik-e, mint ahogyan a nem európaiak védelmében teszi. Vajon ki szól oda „a románok minősíthetetlen gyalázkodására”, hogy most már ez több a soknál. Molnár H. Boglárka úgy fogalmazott, hogy a határon túli magyaroknak érezniük kell, hogy áll a hátuk mögött egy családi erős lelki kötelék, hogy erőt kapjanak és lépni tudjanak a saját érdekükben, és ne érhesse őket atrocitás emiatt.
„Ezért kell támogatni minden ellopott terület autonómiai törekvését hivatalosan is.” – szögezte le.
Szabadságot Székelyföldnek, igazságot Magyarországnak! – zárta beszédét az önkormányzati televízió munkatársa, aki vastapsot kapott a jelenlévőktől.
A megemlékezés a beszédek után verses, énekes, zenés, táncos összeállítással, majd legvégül koszorúzással és a székely himnusz eléneklésével zárult.
