A Habsburg Birodalom (1867-től Osztrák-Magyar Monarchia) életébe a nagyhatalmak kétszer is beavatkoztak döntő módon.
Egyszer 1849-ben, amikor megmentették a felbomlástól, ami együtt járt a magyar függetlenségért folyó szabadságharc vérbe fojtásával. Majd 1918-1919-ben, amikor a monarchia kimúlását segítették elő, ami pedig a történelmi Magyarország feldarabolását jelentette.
Az 1849-ben, az orosz cár segítséget nyújtott a Habsburgok kérésére részben dinasztikus szolidaritásból, részben a magyar forradalmi és függetlenségi hullám terjedésének megállítására. Az angolok és a franciák fegyveresen nem avatkoztak be a magyar és osztrák-orosz konfliktusba, de semlegességükkel végeredményben hozzájárultak ahhoz, hogy megmaradjon az évszázados nagyhatalmi európai erőegyensúly, így a Habsburgok jelentős befolyása Közép-Kelet-Európában.
Trianonról szóló sorozatunk második része következik, amelyben az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását járjuk körül. Az első részben a Nagy Háború okairól írtunk.
Ausztria-Magyarországot belső feszültségei, vagy a külsős tényezők temették maguk alá?
Mindkettő. Az osztrák-magyar kiegyezés 1867-ben néhány évtizedre ugyan stabilizálta a hazai politikai viszonyokat, és ezzel egyidejűleg jelentős gazdasági fejlődés vette kezdetét hazánkban, azonban a „nagy század” (a 19. század) töretlennek látszó fejlődését egy válságoktól gyötört század követte. Éles fordulót vett a magyar történelem a 20. század hajnalán, és a világháborúba egy belső feszültségekkel terhelt magyar társadalom sodródott bele.
Gróf Tisza István hiába igyekezett kiegyezésre jutni a román nemzetiségi mozgalom vezetőivel az erdélyi kérdés rendezése érdekében, azt a függetlenségiek és más ellenzékiek (köztük gróf Apponyi Albert, gróf Károlyi Mihály vagy éppen gróf Bethlen István) hazaárulásnak tekintették. A dualizmus „diadalmas haladásának” tényeit a megoldatlan nemzetiségi kérdésen túl egy következő súlyos, és végzetes következményekkel fenyegető kérdés is beárnyékolta, mégpedig a hazai munkáskérdés. A szabadelvű (liberális) magyar kormányokkal szemben tört magának utat az a mozgalom, ami a magyar nemzet részévé kívánt válni az által, hogy választójogot kap. (1914-ben választójoggal a magyar társadalom 7,5%-a rendelkezett.)
A századfordulóra a multikulturális és liberális Osztrák-Magyar Monarchiát belülről olyan kérdések osztották meg, mint a nemzetiségi ügy (szláv és román nemzeti mozgalmak), a választójogért folyó politikai harc, a munkáskérdés, és általában véve a kapitalizmus okozta szociális mozgalmak megerősödése (ideértve a keresztényszociális erőket is). A politikai rendszer válságba került, és a vele járó civilizációs alkalmazkodási válság folyamatai napirendre hozták a kettős Monarchia megoldatlan problémáit, amiket az 1914-ben kitörő, és elhúzódó háború csak felerősített.
1918 tavaszára az angolok is a Monarchia felosztása mellett vannak
A brit politika a Monarchia létében volt érdekelt, és hadicéljaiban is fennmaradását jelölte meg 1918 elejéig. A fordulópontot nem a szlávbarát körök befolyásának emelkedése jelentette, hanem a Monarchia külpolitikája. IV. Károly Habsburg uralkodó és II. Vilmos német császár hosszú távú és szoros politikai szövetséget kötött, ami ütközött az angol érdekekkel.
A magyar nemzetiségi politika szempontjából fontos eseményre került sor 1918 áprilisában. A hazai nemzetiségek kongresszust tartottak Rómában, ahol kimondták, hogy nem szándékoznak a Monarchia keretei közt élni. Törekvéseiket az antant, köztük USA is támogatta.
A kül- és belpolitikai tényezők mellett a háborús kimerültség miatt sem anyagi, sem emberi erőforrás nem állt rendelkezésre a szétbomlás megállításához. A háborúellenes hangulat felerősödött, és a városokban sztrájkok, éhségtüntetések törtek ki. A Monarchia mintegy 4 millió katonával vett részt a háborúban. Közel 1 millió katona esett el és másfél millióan kerültek hadifogságba. Dezertálásokra és katonalázadásokra egyre több alkalommal került sor.
Károly egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett a Monarchia megmentésére 1918. október 17-én, amikor nyilvánosságra hozta császári manifesztumát, amelyben a Monarchiát szövetségi állammá nyilvánította. Az uralkodó ezzel azt szerette volna elérni, hogy a Monarchia nemzetei – magyarok, románok, osztrákok, csehek – a saját nemzeti tanácsaik vezetésével államszövetségben működnek. A nemzeti mozgalmak ezzel már nem elégedtek meg, mert saját és független államra törekedtek.
Meg lehetett volna-e védeni Erdélyt 1918 őszén?
1918 november végéig visszatérő 1,3 millió katonából csak 37 ezret tudtak a seregben tartani. Ráadásul óriási területi különbségek voltak: egész Erdély területén mindössze 2050-en maradtak a magyar hadsereg kötelékében. Az erdélyi alakulatok jó része a francia fronton szolgált, ők értek haza legkésőbb. Az egyik etnikailag leginkább magyar egység, a székelyudvarhelyi 82. közös gyalogezred legnagyobb része pedig olasz fogságba esett, ezért rájuk sem lehetett számítani az új magyar hadsereg felállításakor. 1918 Karácsonykor vonultak be a román erők Kolozsvárra, amikor a Székely Hadosztály még nem állt fel, és az is csak 1919 tavaszára érte el a 12 ezres létszámot.
Mégis mi kellett volna ahhoz, hogy egy vesztes állam sikeresen védhesse meg egyes területeit? Erre Révész Tamás történész a következő választ adta.
