Ha az ember tanulmányozza a különböző diktatúrákat, melyre a XX. század történelme kedvező kutatási terület, akkor rájön arra, hogy a diktatúrák legfőbb jellemzője a túlcentralizálás.
Ennek fő oka az, hogy a XX. századi diktatúrákban a legfőbb vezető, a fasiszta Németországban Hitler, a kommunista diktatúrában pedig Sztálin szava volt a döntő. Ők mindenről tudni akartak, és az őket körülvevő végrehajtók lesték minden nyilatkozatukat, mozdulatukat, hogy azt azonnal végre tudják hajtani.
Az is megállapítható, hogy kezdetben az ilyen diktatúrák, totalitárius rendszerek gyors eredményeket mutatnak fel, mert kétségtelen tény az, hogy Németország a vesztes I. világháború után, Hitler vezetésével kezdetben eredményeket tudott felmutatni, melyek azután azok túlértékelése miatt a II. világháborúba sodorták Németországot. Ebbe persze belejátszott a német felsőbbrendűség hirdetése, azaz a fajelmélet is.
Sztálin az akkori Szovjetunióban szintén eredményeket ért el, de politikai ellenfeleivel ő is ugyanolyan könyörtelenül leszámolt, mint Hitler, a nyilvánosság kizárásával.
A nyugati hatalmak csak Sztálinnal szövetkezve tudták legyőzni a fasiszta Németországot, melynek az árát mi, kelet-európai népek fizettük meg, hiszen a Jaltai Egyezmény következtében szovjet, azaz orosz fennhatóság alá kerültünk.
Sztálin csalhatatlannak hitte magát, ugyanúgy, mint a Szovjetunióban tanult Rákosi Mátyás is. Rákosi idejében a tervhivatal döntötte el, hogy miből mit gyártsanak a magyar embereknek, nem pedig a piac kereslet-kínálat törvénye.
A Kádár-korszakban ez már fokozatosan felpuhult, hiszen 1968-ban Kádár meghirdette az úgynevezett gazdasági reformot, amikor már állami vállalatok is képezhettek nyereséget akkor, ha bevételeik meghaladták a kiadásaikat. A nyereségből azután az egyszerű dolgozók is részesülhettek.
Számos magyar közgazdász is felismerte, hogy a gazdasági lemaradásunk egyik fő oka a túlzott centralizáció, és a piac törvényeinek figyelembe nem vétele. Hiszen a túlcentralizálás minden területen, beleértve az ipart és a mező-gazdaságot is, gyorsan hanyatlást eredményezett.
Jelenleg tanúi lehetünk az illiberális demokráciában annak, hogy maga Orbán Viktor miniszterelnök fogalmazza meg a centrális politikai erőteret, mely szükségképpen – egy idő után – túlcentralizálódáshoz ve-zethet a társadalom minden területén.
Megszűnhetnek az önkormányzatok, és túlsúlyba kerülhetnek az egyszemélyi döntésre alapuló állami beruházások, mint például a Budapest-Belgrád vasútvonal rekonstrukciója, vagy a Paksi Atomerőmű bővítése, de ide sorolható a Fudan kínai egyetem Budapestre való betelepítése kínai hitelből, azaz magyar pénzből, mert a hitelt vissza kell fizetni, több mint ötszázmilliárd forintot.
Azt is tapasztalhattuk, hogy a járvány kezelését is elsősorban a központi lakóhely nyilvántartásra próbálta alapozni a központi hatalom, nem pedig a háziorvosi rendszert kihasználni erre a célra, hiszen a háziorvosok ismerik leg-jobban a hozzájuk rendelt polgárok egészségi állapotát, és elérhetőségét.
A történelem ajándékát, nevezetesen azt, hogy 2004. május elsején az Európai Unió tagjai lehettünk, mellyel végül is Magyarország, mint kompország – úgy tűnt – végleg a Nyugathoz csatlakozik, de a mostani keleti nyitás megkérdőjelezheti ezt.
Keleten jelenleg is illiberális diktatúrákat találhatunk, akár Oroszországot, akár Kínát, akár Törökországot tekintjük. Nagyon erős ezekben az országok-ban a túlzott centralizáció, és persze az egyszemélyi vezetés.
Harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltáskor nem ezt, hanem valódi nyugati demokráciát akartunk.
ábrahám
