Putyin Oroszországában az elmúlt 21 évben több kormányzati hátszéllel működő politikai és katonai ifjúsági szervezetet hoztak létre. Az orosz fiatalok mozgósításához, ahogy a szovjet időkben is, mindig valamilyen politikai igényeket támasztottak.
A kommunista ideák helyett a mai putyini retorika középpontjában az Anyaország iránti lojalitás áll, annak a céljából, hogy a Szovjetunió megszűnésével nagyhatalmi státuszát elvesztett Oroszország aktív és jelentős szereplő legyen a globális politikában és gazdaságban. Politikai műneve is van az orosz birodalmi építkezésnek:
orosz szuverén demokrácia.
Ez pedig nem más, mint egy olyan irányított orosz demokrácia, amely saját maga dönt sorsáról és ügyeiről, és ebbe mások nem szólhatnak bele. Valamint Moszkvának van kizárólag joga eldönteni, hogy a maga részéről mit tekint saját közegében megvalósítható demokráciának.
A se nem amerikai, se nem nyugat-európai stílusú orosz demokrácia koncepció fő ideológusa, az orosz politika szürke eminenciása Vlagyiszlav Szurkov, aki nemcsak hatalomba segítette Putyint, de meg is teremtette a „nemzeti vezető” társadalmi mítoszát. Putyin rezsimjének a keményebb tekintélyelvűség felé történő alakítása pedig erősen kihat az ifjúsággal kapcsolatos állami politikára is.
Putyin Oroszországában ezeknek a fiatalokból álló csoportoknak eleinte inkább politikai jellegük volt, akik nyíltan propagálják az orosz elnököt és annak orosz bel- és külpolitikáját. Az első ilyen országos szintű szervezet volt, amiről előző cikkünkben írtunk részletesen az Együtt sétálni, majd ezt követte a Nashi, magyarul Miénk. Az így életre hívott ifjúsági politikai mozgalmakat abba a „történetbe ágyazva” szervezték meg, hogy azok nézzenek szembe a Moszkvára fenyegetést jelentő veszélyekkel. Az ideológiai muníciót ehhez az Oroszországban elkövetett terrorakciók, a grúz–orosz háborúk, az ukrán–orosz szembenállás, a Krím-félsziget elfoglalása és egy sor fegyveres konfliktus szolgáltatta.
Nem csoda, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapott a hadsereg kultúráját népszerűsítő nézet. 2016-ban megszervezték az oroszországi gyermek- és ifjúsági katonai-hazafias közéleti mozgalmat, Yunarmia néven, ami annyit tesz, Ifjúsági Hadsereg. 2021-ben már több mint 800 ezer 8-18 éves gyermek húz magára rendszeresen katonai egyenruhát.
Orosz fiatalok a nagypolitika kereszttüzében
A Miénk 2005-ben jelent meg más putyinista ifjúsági szervezetek mellett, amelyek a Kreml árnyékában tevékenykedtek. Miután az Együtt sétálni mozgalmat elcsendesítették, úgy kapott a Miénk kulcsszerepet. A bonyolult, de világosan meghatározott szervezeti háttérrel, nagyvonalú (főleg hűséges orosz oligarchák) finanszírozásával és legfelsőbb kormánytisztviselők támogatásával induló tömegmozgalom legfőbb célja az volt, hogy:
szembe szálljon egy elképzelt oroszországi „színes forradalommal”, amelytől a Kreml a 2000-es években zajló grúziai és ukrajnai forradalmi változások után kialakult hangulat miatt tartott.
Az elnöki adminisztráció utasítást kapott, hogy készüljön fel, de mindenek előtt vegye elejét egy lehetséges belpolitikai destabilizációnak, ami kívülről, elsőként az USA-ból, illetve az Európai Unióból érheti el Oroszországot.
Az első „színes forradalomnak” a 2000-es jugoszláviai rezsimváltást, az ún. buldózeres forradalmat tekintik, majd következett a grúziai „rózsás” (2003), az ukrajnai „narancsos” (2004) és a kirgíziai „tulipános” (2005) forradalom. Mindegyik mozgalomban jelentős szerepet játszottak a fiatalok és nyugatos egyetemisták, akik kritizálták a kormányon lévők korrupcióját, politikai generációváltást és több demokráciát és euroatlanti integrációt követeltek.
