A magyar oktatási rendszer teljesítménye alapján még mindig abban a közép-európai mezőnyben van, ahova a rendszerváltás óta tartozik. De míg korábban a régiós élmezőnyben volt, 2010 óta Szlovákiával együtt lecsúszott, mára a balkáni országok teljesítményéhez közelít. A 2010-es évek központosítási törekvései rossz választ adtak ténylegesen létező problémákra, a tanárok pedig túl későn jöttek rá, hogy szakmailag sarokba lettek szorítva. Mára a magyar oktatásban kasztrendszer alakult ki, amin csak egy nagyon erős közpolitikai fordulat tudna változtatni – mondta Radó Péter oktatáskutató, oktatáspolitikai elemző a G7-nek.
A magyar oktatási rendszer 2010 utáni átalakítását úgy írja le mint a közoktatási szakmapolitikai közeg öncélú politikai szempontból véghez vitt kisajátítását, ami gyakorlatilag azonnal bedöntötte a magyar közoktatás minőségét, a diákok teljesítményét, és növelte a rendszerben lévő társadalmi egyenlőtlenséget. Ilyen alacsony volt a magyar oktatási rendszer ellenálló képessége, vagy mindent felülírt az erős legitimációval bíró kormány politikai elszántsága?
Az előbbi a lényegesebb elem, a magyar közoktatás gyenge immunrendszere. Ez magyar sajátosság, más országokban a populista és központosító kormányzás nem hozta el az oktatás minőségének bezuhanását. A CEU Demokrácia Intézetében összehasonlító kutatásban vizsgáltuk, hogy a kelet-európai országok – Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Szerbia – mennyire képesek alkalmazkodni az új kihívásokhoz, tehát a gyors munkaerőpiaci, technológiai változásokhoz, a nemi szerepek átalakulásához, a klímaváltozáshoz, a globalizáció és a migráció okozta társadalmi kihívásokhoz. Intézményi szinten adottak-e a feltételek az iskolák hosszú távú alkalmazkodásához, és a kormányzati szint alkalmas-e az adaptáció ösztönzésére? A térségben általában is teret nyert a populizmus, de három országban autokratikus fordulat történt, Magyarországon 2010-ben, Lengyelországban 2015-ben, Szerbiában 2017-ben. A kormányzás minősége azonnal romlott ezekben az országokban, de mindenre kiterjedő, radikális rendszerátalakítás csak Magyarországon következett be.
Lengyelországban a politikai transzformáció lényegében nem érintette a jól irányított, jól teljesítő oktatási rendszert. A teljes oktatási rendszer átalakításának az igénye és az ebből következő összeomlás csak Magyarországon történt meg, de nem minden területen. A közoktatáson ellenállás nélkül ment át, de a felsőoktatásban elhúzódott és a mai napig tart, és bár már alapítványoknak adták a magyar egyetemek jelentős részét, álláspontom szerint még messze nincs vége. Amire felébredtek a közoktatás szereplői 2015 környékén, addigra ott már végbement a rendszerátalakítás.
A magyar oktatás szélsőségesen gyenge immunrendszere miben ragadható meg?
Sok tényező együttállásában, amelyekből az oktatás szereplőinek szervezetlensége, izoláltsága a legfontosabb. Igazságtalan ezt csak a pedagógusokra fogni, de tény, hogy nem lépnek be szakszervezetbe, egyesületbe, nem állnak ki a jogaikért tömegesen. Ugyanakkor az egész magyar társadalom értékkészlete is összhangban áll ezzel, ez egy stabilan, régóta fennálló keresztény, individualista, ha úgy tetszik, befelé forduló értékrend, ami nem bátorít kiállásra és aktív részvételre a civil társadalomban. A magyar szakszervezetek a pályán lévő pedagógusok mindösszesen egynegyedét tömörítik, más kelet-európai országokban, például Bulgáriában ez lényegesen nagyobb. Magyarországon az ilyen szervezeteket elég gyorsan ki lehetett tolni az oktatásügyből, még a 2016-os ellenállások is inkább munkahelyi közösségekben szerveződtek meg, nem a pedagógus szakma szervezte meg saját képviseletét.
Hosszabb időtávon, mondjuk az elmúlt 30 évben regionális összehasonlításban hogyan alakult a magyar oktatási rendszer és a diákok teljesítménye?
Magyarország ebben az időszakban ahhoz az országcsoporthoz tartozott teljesítményprofil alapján, amibe a volt Osztrák-Magyar Monarchia országai, tehát Ausztria, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia tartoznak. Ez a csoport körülbelül az OECD-átlag körüli teljesítményt produkálta nagyobb egyenlőtlenségek mellett.
Az ország a rendszerváltás óta stabilan ebben a közép-európai mezőnyben szerepelt, és volt, amikor a legmagasabb teljesítményeket produkálta a régión belül. Mostanra viszont Szlovákiával együtt teljesen leszakadt a mezőnytől. Ez az utóbbi bő tíz év a fejleménye, a megelőző két évtizedben sem fölfelé, sem lefelé nem tértünk el ettől az átlagos közép-európai színvonaltól. A csehek, osztrákok pozíciója érdemben nem változott, viszont a lengyelek felzárkóztak egy skandináv teljesítményszintre. A magyar oktatás még ebben a mezőnyben van, de már kicsit közelebb a Balkánhoz. Egy idő után utolérhetjük gyenge teljesítményben Montenegró, Szerbia, Macedónia szintjét. Ezt látjuk a tanulók rendszerben való előrehaladására vonatkozó részvételi adatok, másrészt tanulói teljesítménymérések együttes vizsgálata alapján.
Meddig romolhat még ez a rendszer? Az elitképzés végül is biztosított: van egy magán/alapítványi, egy terjeszkedő egyházi iskolahálózat, ami így a középosztálynak az újratermelését és igényeit is kielégíti. Így igazából még sokáig romolhat úgy, hogy csak a legszegényebbeknek lesz egyre rosszabb.
A kulturális leépülés az oktatásban egy nagyon lassú folyamat, és ennek nincsen vége. A kérdés viszont nem ez, az oktatás minősége bármeddig romolhat. A kérdést érdemes úgy feltenni: mit bír el a társadalom? A magyar oktatási kasztrendszernek van egy döbbenetesen erős tehetetlenségi ereje. Tehát, onnantól kezdve, hogy ez kialakul és megszilárdul, minden szereplő érdekeltté válik, vagy annak hiszi magát abban, hogy fennmaradjon. Csak egy nagyon erőteljes közpolitikai fordulat tudná ebből kifordítani. Csak az oktatás miatt viszont nem fog megváltozni a politikai klíma, mert nem az oktatásról szóló vélemények azok, amik meghatározzák a választói magatartásunkat.
A teljes interjút itt olvashatja.
via g7.hu
