Ahogy a nagy filmes franchise-ok megünnepelték a 10-20. évfordulóikat, és a karanténban csak a külső winchester vagy a Netflix kínálata között lehetett választani, megváltoztak az elvárásaink a filmes médiummal szemben.
Valószínűleg én is változtam, de nagyon hiányzik egy meghatározó filmélmény.
Nem felejtem el, amikor a barátaimmal megnéztem a Batman vs. Supermant a Malom Moziban. Az úton hazafelé még élénken élt bennem a szélesvásznú CGI-orgia, és Lex Luthor pszeudo-filozofikus okoskodása az istenek eljöveteléről. Folyamatosan arról beszéltem a többieknek, hogyan értelmezte újra a filmes adaptáció a képregényhősök által képviselt értékeket.
Azt sem felejtem el, amikor az Otthon Moziban Kovács Ágnes művészettörténész Claude Monet jelentőségéről beszélt a filmvetítés előtt. A dokumentumfilm nemes egyszerűséggel az impresszionista levelezéseiből osztott meg részleteket, finom zenével és a művész festményeivel. Megható élmény volt így megismerni Monet érzelmi életét.
Aztán azon kaptam magam, hogy egyre ritkábban járok moziba.
A névtelen horror- és akciófilmek mellett csak olyan alkotásokat találtam a Malom Mozi kínálatában, amire a baráti társaság miatt mentem el. Rosszabb esetben azért, mert kötelezett a hűségem egy-egy filmes franchise iránt. Tudom, mindkét indok teljesen személyes. Talán nem illik panaszkodni csak azért, mert megvettem a kancsal Superman figurát a filmes menühöz, de azt érzem, hogy többről van szó.
Bár nagyon izgalmas külföldi alkotásokat és friss magyar megjelenéseket lehet elcsípni az Otthon Moziban, még most is kevés a vetítés. Nem kedveztek a dátumok, így bármennyire szerettem volna támogatni egy-egy művészettörténeti vetítést, még a pandémia előtt is csak ritkán tehettem meg – a karantén alatt pedig egyáltalán nem.
Az elmúlt két év járványügyi intézkedései csak még több online filmezést jelentettek. A filmipar eközben tovább halasztotta a nagy címek megjelenését, és ráfanyalodtam a sorozatokra. Egy mozifilm és a mellé választott üdítő árából egy hónapig “szabadon” válogathattam filmek és sorozatok között a streaming szolgáltatóknál. Amikor csillapodott a világégés, erősebb indokokra volt szükség, hogy kifizessem a mozijegy emelt árát.
A pandémia után vettem észre, mennyi érdektelen filmet játszik a Malom Mozi.
Pontosabban: mennyi filmet gyártanak évente fantázia nélkül, ami valamiért kivétel nélkül elérhető a vidéki plázában. Minden hónapra jut egy-két közepes színvonalú blockbuster, hozzá fájdalmas mennyiségű töltelékfilm. Sajnos a legtöbb beharangozott filmpremier nem ért fel a saját marketing kampányával, és fogalmam sincs, ki néz annyi horrort, mint azt a Malom Mozi műsora sugallja.
Ha érkezik egy film, amire tényleg sokat vártam, azt általában nem tudom megnézni Kecskeméten. Denis Villeneuve Dűnéjét rendszeresen játszotta a Malom Mozi, de minden alkalommal szinkronosan. Valamiért ezt a filmet még az Otthon Mozi is magyar hanggal játszotta, a környék összes mozijával együtt. Budapestre kellett utaznia annak, aki eredeti nyelven akarta megnézni a legendás könyv új adaptációját. Wes Anderson Francia kiadását összesen négyszer vetítették Kecskeméten. Egyszer a Malom Mozi Médium Filmklub sorozatában szerepelt szinkronnal, és három alkalommal – ebből kettő hétköznap volt – az Otthon Mozi műsorán eredeti nyelven.
Vitázhatunk arról, hogy mire van igény vidéken. Akkor viszont vegyük számba azokat is, akik a fővárosba járnak, mert az igényeik csak ritkán találkoznak a helyi kultúrával. Ezeket az embereket pedig nem fogják itt tartani a szinkronos vetítések és a jellegtelen horrorfilmek. Aki marad, annak mindegy, hogy mi van műsoron. Szomorú ezt mondani abban a városban, aminek saját animációs filmfesztiválja van.
