Ezekben a napokban sokan állnak a pedagógusok mellet. Tízezrek vonultak az utcára, hogy hangot adjanak annak a nemtetszésnek, amit az oktatásban tapasztalnak. Több pedagógust kirúgtak már amiatt, hogy sztrájkolni mertek azért, hogy jogosan sztrájkolhassanak (jogszábályi változtatás miatt szinte lehetetlen most). Polgári engedetlenségi akciók zajlanak. Diákok állnak ki tanáraikért és azok mellett.
A KecsUP szerkesztősége is fontosnak tartja, hogy az oktatás a jelenlegi helyzetből kibillenjen, és egy pozitívabb irányba induljon el. Mi a saját eszközeinkkel tudunk tenni ezért. Írunk az oktatásról, írunk a panaszokról, írunk a tiltakozásokról. Mert tudjuk, hogy a kiállás nem csupán azokért szól, akik most tanítanak vagy tanulnak az iskolapadokban. Hanem a jövőért. Olyan lesz a jövő, amilyenné formálni tudjuk, például az oktatással. Ha nyitott, boldog és kiegyensúlyozott pedagógusok állhatnak a diákok előtt, akkor ez alapvetően megváltoztatja a helyzetet. De ehhez az kell, hogy a körülmények is megfelelőek legyenek. Vissza kell adni azt a szabadságot az oktatásban, ami sokáig jellemezte. Hadd dönthessék el iskolák, pedagógusok, hogy milyen tankönyvből tanítsanak. Elég volt a központilag készített, a befolyásolt, manipulált tananyagból. Elég volt abból, hogy kirúgással fenyegetnek tankerületi vezetők. El kellene gondolkodni azon is, hogy a jelenlegi fenntartási modell előremozdítja-e az oktatást.
Mi így emlékezünk meg kiváló pedagógusainkról
Nekünk is voltak meghatározó pedagógusaink. Tudjuk, hogy ma is vannak ilyenek és szeretnénk, ha a jövőben is lennének. Hadd emlékezzünk meg azokról a pedagógusokról, akik szerkesztőségben dolgozók életében fontosak voltak.
Saját megemlékezésem igen személyes. Két nagyon meghatározó pedagógussal is volt szerencsém csiszolni a tudásom. Borzasztó szerencsés vagyok, mert ők a szüleim, ezért nagyon sokat lehetek velük, és még mindig tudok tőlük tanulni. Alsóban anyu, felsőben apu volt az osztályfőnököm. Anyu tanított meg írni, olvasni, számolni. Apu csiszolta később a képességeimet, majd tanított rajzolni és oroszul. Ők nekem az iskolában nem a szüleim voltak. Nem szólítottam őket anyunak és apunak. Tanító néni és tanító bácsi voltak. Sosem kivételeztek velem. És a többi tanító sem amiatt, hogy pedagógus-gyermek voltam. Bizony én is voltam bent az igazgatói szobában, ha olyasmit tettem. Elfogult vagyok nyilván. Ugyanakkor tény: szüleim oktató és nevelő munkája nem fejeződött be az iskolában. Nyugdíjazásukig délutáni programokat, kirándulásokat, bulikat, táborokat szerveztek a diákoknak. Gyakran a mi házunkban. Még nyáron is. Versenyekre vittek minket, uszodába jártunk, még külföldre is elvitték az osztályunkat. Lehetetlen felsorolni azt a sok élményt, amit tőlük mint pedagógusoktól kaptam. Nekem ők ketten testesítik meg az igazi pedagógust. Akik nem az órát nézik, hogy mikor van vége a napnak. Akik imádnak a gyerekekkel lenni. Most leginkább gyermekeim, unokáik jelentik nekik az „iskolai” közeget. Rájuk valóban igaz a mondás: aki ízig-vérig pedagógus, az mindig az marad. Függetlenül attól, hogy már nem aktív. Tudásukat most unokáiknak adják át.
Most pedig jöjjenek a kollégáim megemlékezései.
1.
Középiskola negyedik osztályába úgy érkezett meg főleg fiúkból álló osztályunk, hogy 3 évig nem tanultunk irodalmat. És ekkor érkezett egy filmbe illő magyartanár, akinek 1 éve volt arra, hogy felkészítésen minket az érettségire. A tananyag akkora volt, hogy ez lehetetlennek tűnt. Így a konkrét anyagok ledarálása helyett egyszerűen megszerettette velünk az irodalmat: verset olvastunk, megértettük. Saját olvasmányélményeinket vonta be a napi témákba, így 1 hónap alatt olyan szinten feltüzelte az egész osztályt, hogy hirtelen sokakról derült ki, hogy írnak, szerepelnek, verselnek és megélik a művészetet. Az érettségi természetesen mindenkinek sikerült, és volt aki a műszaki pálya helyett emiatt a tanár miatt ment el művészeti irányba és sikeres is lett. Én magam megtaláltam egy új érdeklődési területet és elkezdtem habzsolni a könyveket. E nélkül a tanár nélkül kimaradt volna az irodalom az életemből.
2.
A jó tanár saját személyiségével tanít és nevel. A megszerzett tudását és az életéből hozott tapasztalatait gyúrja rendszerbe, és ad magyarázatot a mindennapokban felmerülő kérdéseinkre. Nem elzártan él a tanítványaitól, mert saját magán keresztül adja át az élethez szükséges mankókat. Összefüggéseket és az ismerethálózat felépítését mutatja meg. Volt professzorommal sokszor mást gondoltunk és éles vitákat folytatott velünk hallgatókkal, de ezt tanításból tette, hogy képesek legyünk nézőpontot váltani, érvelni és a dolgok mélyére ásni. Egyengette szakmai fejlődésemet, tanácsokkal látott el és emberségből útravalót adott.
3.
Nem tudok, sohasem tudtam rajzolni. Abszurd, de általános iskolában a rajzóráktól tartottam a legjobban. Az utolsó években kaptunk egy új tanárt, aki rögtön látta, hogy belőlem nem lesz Van Gogh sohasem, de még szobafestőnek is csapnivaló alapanyag vagyok, viszont ezzel a lelki görccsel, félelemmel kezdenie kell valamit. Úgyhogy lazán állt a dologhoz, és inkább ezt oldotta fel az évek folyamán. A nevem alatt elkészült rajzok pedig majdhogynem teljes egészében az ő rajzai, mert úgy voltam vele, hogy ami pár vonalat felskiccelt segítségnek, majd időről időre kiegészítette, azt én nem akarom elrontani. De volt önkritikája, hármasnál jobb jegyet sohasem adott (magának).
4.
Az én választottam (szerencsére bő volt a lista) Krisch Béla bácsi. Aki a Béke téribe járt 1989 előtt, tudja ki ő. Krisch Béla bácsi technika tanár volt, a suli udvarán egy kis melléképületben volt az ő birodalma, a technika terem és a műhelye.