A Ciróka Bábszínház felé még a tárcámra gondoltam. Ha zsaniék Dogville előadása tényleg olyan erős, utána szükségem lesz egy pohár borra, hiába vettem aznap is könyvet a kocsmázásra szánt pénzből. A színház felé még nem tudtam, hogy az este én fogok majd pisztolyt Bajáki Zsanira, aki a darab kegyetlenségeit egy szláv diszkósiratóval tetézi.
Lars Von Trier közel 3 órás filmjéből merész dolog színi adaptációt készíteni 5 főre. Nagy feladatot vállalt a Vastaps Társulat. Dogville zárt kis közössége lehetne bármelyik kisváros lakossága, lehetnének akár kecskemétiek is. Az ilyen evidens áthallások eleinte szórakoztatóak, később a hatalom kérdésköre felkavaró, de ennél sokkal jobban foglalkoztatott, hogy a színpadon bemutatkozó Dogville maga is egy zárt rendszerben született meg.
A társulat külső, objektív szakmabeli segítség nélkül rendezte a darabot. Az Eleven közösségi térben tartott próbákra Zsani, Festő Zoltán, Sárosi Gábor, Sendula Anna és Tóth Attila titkos performanszaként is gondolhatunk. Önmagukat és egymást rendeztéik több szerepben, kimondva és eljátszva olyasmiket, amiket egyikük sem vállalt a széchenyivárosi lakótelepről hazafelé.
Ebből a csupasz, erőszakos élményből természetesen alig kaphattunk, talán a tágasabb térérzet miatt. Hiába emlékeztetett minket a saját erkölcsi felelősségünkre Gábor hangja. “A színésznő a reakciójukra vár.” – Hallottuk már az első percben, és megmondták, Zsani miattunk eszik földet. A játék, a színlelt erőszak miattunk elevenedik meg.
A dolog komolyságát akkor éreztem, amikor a darab utolsó harmadában 3 néző is elhagyta Dogville körvonalait a színpadon keresztül. Ha csak egy pillanatra is, de önmagukat vállaló emberek haladtak át a kartonvároson. Az egyik távozó nő játék közben megérintette Zsani vállát és a szemébe nézett. Hogy ez Zsaninak szólt, vagy Grace karakterének, nem tudom. A nagyon is valóságos jelenet összecseng azzal, amit később Zsani mondott nekem.
“El kell hagyni Dogville-t, mielőtt felég az egész.”
Tehát menthetetlen az a közösség, ahol hirtelen ennyi hatalom összpontosul? A darabban elsütött színházi fegyver a Ciróka előterében, az előadás utáni csendes borozás közben is előkerült valahogy. Körbejárt a felelősségre vont közönség kezében. A súlya miatt többen vissza is utasították. Én érezni akartam, milyen pisztolyt fogni a bántalmazott karakterre, de csak Zsani tekintetével találkoztam. Ezt a zavartságot talán mégsem akartam érezni.
Zsanival együtt hagytuk el Dogville-t, és többekkel kocsmázni készültünk. Placebo CD-re énekelt az autójában, amíg én azon gondolkodtam, mi legyen a Cirókából mentett borral. Elengedni nem akartam, a Days before you came pedig lassan a végéhez ért.
Az Átriumban biztos helyre tettem a bort. Egy darabig csoportos beszélgetés folyt hatalomról és erőszakról, de egyre hangosabban szóltak a régi magyar alter himnuszok, amit együtt énekeltünk. A kecskeméti Dogville adaptáció hatásának tartom, hogy senki sem akarta újra hallgatni a darab legfelkavaróbb jelenetében használt Doors: People are strange számot.
Zsani még fokozta a hangos és boldog szélsőséget. A söre mellé egy 1982-es szláv diszkósiratót kért a pultnál, ami az előadás ivós jelenetének egy valóságszagú verziójára emlékeztetett. Kívülről tudta a Dodirni mi kolena szövegét, mi pedig csak találgattunk, milyen ABBA számokból mosták össze a zenét. Amikor velünk zárt a kocsma, és mindenki a saját szállása felé sétált, régen elfeledkeztem az Átriumban elrejtett borosüvegről.
