A kollektív tévelygés élményét hozta el Budapest belvárosába Hargitai András és Gulyás Dóra kísérleti performansza. A Kilátó Állomás AV performansz-sorozat második részében a Bükk nyári ösvényeit látva és a Föld mágneses szféráinak hangját hallva a közös emberi tapasztalás ösvényére találtam.
Benyomások a Mixát Udvarban tartott április 18-ai bemutatóról és panelbeszélgetésről. Az előadás újra látható lesz május 21-én Budapesten a Nemdebárkában. További részletek az esemény Facebook oldalán.
Hargitai András (Banyek; Antenna Hungaria) és Gulyás Dóra még februárban mutatták be első AV performanszukat Kilátó Állomás – Mátra címmel. A kísérleti összművészeti előadás az alkotópáros útját dokumentálta a téli Mátrában, Dóra fotográfiáival és Banyek hangfelvételeivel. Analóg fotók találkoztak komplex elektronikus zenei hangzásokkal, képzőművészeti alkotásokkal és Nemes Nagy Ágnes lírájának merész olvasataival. A Galyatető téli látképe után a második rész a Bükk zöldbe borult erdeibe projektálta a kozmosz kérdéseit.
A formátum nem változott, a moduláris szintetizátorral valós időben összehangolt és torzított képsávok viszont egy katartikusabb üzenetet közvetítenek. Maga az előadás is kifinomultabb annak ellenére, hogy Banyek teljesen elengedi a kezünket a történet értelmezésében. Az egyetlen kapaszkodót Walter Benjamin filozófus szövegein túl egy szürreális kerámia műtárgy jelenti.
Mennykő és mámor
A nonlineáris történet Antal Kitti kecskeméti keramikusművész alkotása köré összpontosul. A robbanásszerű műtárgyról nehéz elhinni hogy emberi kéz formálta. Maguk az alkotók mennykőként utalnak rá, és a váratlansága minket is felzaklat a Bükk természetes környezetében. Becsapódása földöntúli hatásokat idéz. Több helyen is felsejlik, vagy érzékelni véljük, amíg a fák kérgei és az erdei utak is idegennek tűnnek előttünk. Ilyen lehet igazán elveszni.
Nem voltam egyedül az elveszettség érzésével. A performansz egész közönsége megélte, és ez a közös tapasztalás összekapcsolt minket. Erre Walter Benjamin visszhangzó szavai már a nyitójelenetben felkészítenek. “Csakis azoké lesz a Föld, akik a kozmosz erőiből élnek!” Egyirányú utca c. írásában kifejti, a kozmoszhoz viszonyulva érzett mámor fontosabb, mint a mai ember általában gondolja. Nem egyszerű rajongás a csillagos ég láttán, megértésének kulcsa pedig a közös tapasztalás.
“Csakis a tapasztalás mámora az, amiben hatalmunkba kerítjük a legközelebbit és a legtávolabbit, méghozzá sohasem egyiket a másik nélkül. (…) A kozmosztól mámorosan az ember csakis közösségben tud kommunikálni.”
Művészetet a természetbe
Az erdőben gyűjtött hangfelvételek teremtik meg a performansz sajátos atmoszféráját. Nem elég itt a madárének és az elektronikus zene közegére gondolni. Banyek szubvertálni szeretné a természetről alkototott fogalmunkat, és ebben kiemelt szerepet kapnak a magaslégköri (VLF) rádiójelek. Emberként nem érzékelhető természeti jelenségeket, a Föld mágneses szféráit és villámcsapásait halljuk a darabban. Ezek a frekvenciák inspirálták Walter Benjamint, hogy a kozmosz mámorában fejlődő emberiségről írjon.
Ezt már az előadást követő panelbeszélgetésből tudjuk, amiben a performansz-sorozat szellemiségéhez is közelebb kerültünk. A Kilátó Állomás el akarja hozni az erdőt a városi előadóterekbe, valamint visszavezetni a művészetet a természetbe, mert az “nem csak egy csinos háttér.” Banyek a “vaskos erőt” keresi odakint, az ismeretlen terepen.
Kollektív tévelygés
Ezek szerint lényegi különbséget fogalmazhatunk meg aközött, amikor elveszettnek érezzünk magunkat a hétköznapok axiomatikus rendszereiben és aközött, amikor a legorganikusabb közegben, a természetben tévedünk el. A technológiai fejlődés és a hozzánk idomuló mesterséges környezet kialakítása a legprecízebb illúziókat hozta magával. Közös célunk a fejlődés, a performansz alapján viszont az individuális kultúra gátat szab annak, hogy valóban erőt nyerjünk belőle.
Erre a szorongásra az alkotópáros azt válaszolja, “a természeten nincs mit felújítani.” Ha az emelt házak takarása helyett idegen erdei ösvényeken bolyongunk, visszatérhetünk a primordiális szférába, az ön-tapasztalás és tiszta lét-érzékelés szintjére. Ez az elemi élmény pedig ahhoz felismeréshez vezet, hogy összeköt minket a szenvtelen természet.
