Világgá mennni – A Kecskeméti Színjátszó Műhely végzős előadása VIDEÓVAL

Június elején, a XXII. Színjátszó Maratonon láthattuk utoljára a Kecskeméti Színjátszó Műhely végzős diákjainak előadását, a Leonce és Lénát. Sárosi Gábor műhelyvezető számára fontos volt Georg Büchner utolsó befejezett drámája, a diákok előadása pedig Kecskeméten és az országos versenyeken is megállta a helyét. Lapunk a fiatalokat és a rendezőt kérdezte a darabról, a végzősök jövőjéről.

„Kecskemét a diákszínjátszás egyik utolsó végvára.”

Sárosi Gábor ezzel a mondattal köszöntötte az előadás vendégeit a Ciróka Bábszínházban, és részletezte a hazai diákszínház veszélyeztetett helyzetét. Sárosi közel 8 éve szeretné adaptálni Georg Büchner 19. századi német drámaíró komédiáját, ami a hetvenes évek elején jelent meg Magyarországon, és azóta is elsősorban vizsgaelőadásként ismert. Szerinte több rejlik benne egy diákokat a kőszínházra felkészítő vígjátéknál.

Büchner utolsó befejezett munkájában Leonce, Popo király fia és Léna, Pipi király lánya világgá mennek a felelősség és kényszerházasság elől. Amikor félúton találkoznak és idegenként egymásba szeretnek, a kijelölt szerepeiket teljesítik, semmissé téve gyerekes lázadásuk lényegét.

„Párhuzamba állítom egymással a komédiát és a tragédiát” – mondta Sárosi – „és attól, hogy a szerelem leple alatt minden gyönyörűen alakul és fejlődik, attól függetlenül a háttérben a tragédia is ugyanúgy gyűrűzik tovább. A két szerelmes egymásra talál, de egy diktatúra épül ki a háttérben. Egy olyan ember kezébe került a hatalom, aki tükrökkel akarja felmelegíteni az országot és mandarin ligeteket akar Magyarországra, miközben az ő miniszter segédje Adolf Hitlerré változik. Mindenki együtt énekel, miközben a Rosetta fölakasztja magát.”

A darab kihívások elé állította a diákokat, akik a Covid miatt kiestek 1 évre a Színjátszó Műhelyből. „Ez óriási érvágás szerintem, és nem is nagyon sikerült bepótolniuk a hibájukon kívül. Az évek során azért pótolni lehet majd, ha ők tényleg továbbtanulnak.” A Leonce és Léna szövegkörnyezete, a körülményes mondatokhoz szükséges beszédtechnika tanulása és a lírai tartalom pontos megértése önmagában is komoly feladat volt.

Mindezek ellenére Szkárosi Jázmin, Rozmán Endre, Bugyi Zsanett, Úri-Kovács Richárd, Tok Imre, Petrov Panna és Jászberényi Balázs sikeresen helytálltak a vizsgadarabban, amit Lantos Luca érzékeny rendezőasszisztensi munkája segített. A csoportból legalább 3 fiatal színi iskolába jelentkezett, vállalva a művészi pálya bizonytalan jövőjét.

„Most lehetne, hogy nem színésznek megyünk, mert félünk, és csinálunk helyette valami olyat, amit nem szeretünk. Vagy elmegyünk színésznek és kidolgozzuk a belünket, de jól érezzük magunkat, amíg a színpadon vagyunk vagy elsajátítunk egy karaktert.”

Válaszolta lapunknak Petrov Panna (Léna), amikor a jövőbeli terveiről kérdeztük őt és két társát. Jászberényi Balázs (Leonce) szintén színész szeretne lenni. Rozmán Endre (Popo király) drámapedagógiát fog tanulni, hogy átadhassa a következő generációnak azt, ami neki olyan sokat jelentett. „Azt gondolom, hogy ha kevés embert is taníthatok, azzal is elégedett leszek, mert egy fenomenális dolgot tanulhat az a kis csoport.”

A darab főszereplői a sorsuk elől menekülnek, ami a világunk működésének alapvető szabályait állítja szembe a szabad akarat kérdésével. Ezzel a feszültséggel könnyen azonosul minden szárnyát bontó fiatal, így a Műhely tagjai is többször mentek volna már világgá. „Egy hisztis kölyök voltam, nyilvánvalóan. Leonce a felelősség elől menekül, amit én még nem éreztem annyira, de a darab rávilágít, hogy lehet mégiscsak el kéne futnom a világ elől.” Nevetett Balázs.

Pannát is megérintette az adaptáció tragédiába forduló befejezése. „Viszonylag nagy katasztrófa készül a végén. Hiába futunk egymás karjaiba, amit többször átéltem, attól még ugyanúgy össze tud omlani minden és mi sem fogunk ettől távol maradni.”

Georg Büchner 23 évesen hunyt el betegségben, ami még szomorúbb olvasatot ad a melankóliára hajlamos fiatal herceg és a szabadságra vágyó hercegnő hiábavaló szökésének. Ha tényleg ennyire bizonytalan az élet, a főszerepet játszó, érettségiző páros még időben szeretne szakmai sikereket elérni. Még most versenyeznének a József Attila-díjért és az ismertségért. Endre egyelőre nem is tervez pár év távlatán túl. „Ez azért vicces, mert kábé ennyivel is számolok. Ez alatt szeretnék rendezni egy darabot.”

A nyarat követően, az érettségin túl a Kecskeméti Színjátszó Műhely diákjai elhagyják a várost és továbbtanulnak. Sárosi büszke a végzős csoportra – ahogyan arra is, hogy Kecskemét az elmúlt 25 évben több mint 40 diplomás színházi szakembert nevelt fel. Ezek a fiatalok lassan megismerik az ellentmondásokkal és felelősségekkel teli életet, amiből jó volna néha megszökni. Viszont azt is megtanulták, hogy a céljaikhoz az abszurd rendszerben kell maradniuk; és világgá menni csak akkor érdemes, ha vissza is térnek a tapasztalataikkal.

Képek és videó: Szűcs Zoltán