“Kétezer-huszonhárom őszét írjuk, pár hónap múlva lesznek az európai parlamenti választások.” A könyv bevezetője egészen tárgyilagos nyugalommal tájékoztat a magyar jelenről, majd alig egy bekezdés alatt képes beváltani az igénytelen borító ígérte parodisztikus káoszt. A Magyar Hang gondozásában és Vir Mihály tábornok álneve alatt megjelent Nernia krónikái nagyon igyekszik vicceskedve tálalni a kritikát, az eredmény pedig egy didaktikus lázálom.
Tehát 2023 van, a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) 14. éve, és magyar állampolgárként a közéleti mémek, a ventillálás és a szarkazmus elengedhetetlen részei a jelenünknek. Lassan megrendelhetjük az idei keserédes közéleti adventi kalendáriumot, már ott a polcon Szemes Máté és Varga Zoltán Soros-szótára, és talán már a refresher.hu új tesztjét is kitöltöttük arról, melyik magyar politikus lenne az ideális szeretőnk.
A kérdés csak az, szükségünk van-e egy olyan kalandkönyvre, ami az elmúlt 10 év traumatikus politikai jelenségeit meséli újra 250 oldalon.
A lapozgatós könyvben „tizenhárom rendezvényen (jobbára tivornyákon) keresztül juthatsz egyre magasabbra, miközben találkozhatsz a NER ikonikus figuráival és gyűlölhetsz mindent, ami élhetővé teszi a társadalmat. Miképp a hagyományos kalandkönyvekben, itt is szükséged lesz legnemesebb tulajdonságaidra: minél korruptabb vagy, minél inkább cserbenhagyod a barátaidat, minél álságosabban viselkedsz, annál több pénzt harácsolhatsz össze és annál több politikai kapcsolatot építhetsz.”
Bár ne lenne szatíra
Mint minden valamire való eszképista szerepjáték, ez a kampány is egy kocsmában indul. A Nervána söröző tulajdonosaként kezdünk, és egy fontos információt kell eljuttatnunk Orbán Viktor miniszterelnökhöz, lehetőleg személyesen. Ehhez megtörtént politikai botrányokat felidézve vagy ezek merészségéből építkező abszurd jeleneteket megélve kell döntéseket hoznunk, hogy megmásszuk a NER-ranglétrát.
Magyarországon a 80-as évek óta lapozgatunk kalandkönyveket. A Kaland, Játék, Kockázat könyvsorozat fantáziavilágai tényleg eszképizmust, kikapcsolódást kínáltak az olvasóknak. Ma a Pagony és az Athenaeum kiadó is megjelentet pedagógiai szempontok mentén írt, de továbbra is izgalmas kalandkönyveket. (Utóbbi a diákok kötelező olvasmányait, például Az ember tragédiáját és A Pál utcai fiúkat teszi interaktív élménnyé.) A Nernia krónikái egyértelműen a felnőtteket célozza meg “NER-re veszélyes tartalmával” és a politikai szférához méltó trágárságával. Elsőre egyszerű mémnek tűnik, hogy kalandkönyv formájában ironizál, de többről van szó.
Alcíme szerint parodisztikus kalandkönyv, ami abban az esetben igaz, ha a nevüket nem vállaló szerzők a hatalmon lévő pártot, mint a miniszter műalkotását bírálják túlzó, torzító és utánzó stílusban. A fojtogató mennyiségű irónia és szarkazmus miatt a szatíra is felmerül. Ha valóban szatíra, az viszont ránk nézve baj. Minket kényszerít döntési helyzetbe, tehát a mi viselkedésünket ítéli el egy olyan mesterkélt közegben, amit maga teremtett. A könyv célja, hogy a hírportálok olvasásakor érzett szekunder szégyent igazi szégyenné alakítsa és kellemetlenül érezzük magunkat. Ezzel a kortárs kalandkönyvek pedagógiai hagyományát követi. Tanítani akar minket, de sajnos a gyenge moralizáláson túl semmit sem nyújt.
Ha tajparaszt leszel inkább, lapozz a 270.-hez
Ritkán van valódi választási lehetőség a kezünkben. Ha nem akarjuk, hogy a NER-karrierünk idő előtt véget érjen, csúnyán kell viselkednünk. Tajparasztként egyenes az út felfelé, csak viseljük el, hogy folyamatosan büntet minket a szöveg, amiért rossz emberek vagyunk. Nincs kapcsolat a tartalom és a döntések között: azért járunk helyszínről helyszínre, hogy egy-egy Fideszhez köthető karakter valami felháborítót mondjon nekünk, amin olvasóként felháborodhatunk.
A könyvben levezetett személyiségünk nem a lépéseink hatására változik, hanem aszerint, hogy szerzők épp milyen stílusban akarják ránk olvasni társadalmunk problémáit. Egyszer lehetünk tudatos haszonlesők, máskor egy igazi elvakult követő szerepét kapjuk, de a legjobb az, amikor a szerzők egy-egy pillanatra gondolkodó emberré léptetnek elő csak azért, hogy a szokottnál is élesebben írjanak:
Egy jelenetben őszintén szeretnénk “felfogni, miért a világ legtermészetesebb dolga az, hogy valaki hogyan lesz szabadelvűből, mélymagyar, majd autokrata populista, amíg végül kiköt az emberi szenvedésre teljesen érzéketlen, sőt azt gerjesztő neonáci elmebajban, ahol lehet társadalmi genetikáról meg brüsszeli méregkeverésről delirálni.” (173. szövegelem)
A nagy nerkölcsi dilemma
A Nernia krónikái túl sokat akar egyszerre, ezért folyamatos szereptévesztésekbe csúszik és görcsösen ragaszkodik az erkölcsi fölényéhez. Érezhető a frusztráció, így aláássa a saját üzenetét. Ahelyett, hogy teret adna a saját konklúzióknak, egyértelmű rossz és felettébb jó dolgokat állít egymással szembe. Pedig a hurkatöltő Szájer, az űrbe készülő Mészáros Lőrinc, vagy az utunkat keresztező vak komondor mellett a civil kötelesség igazi definíciója ugyanolyan elrugaszkodott és hiteltelen.
Ebben a “paródiában” egy fényűző este jelszava lehet mocskolódó vers, de egy aggódó, normális magyar minden hiba nélkül nyilatkozhat az igazi civilekről.
“Frissítem magam a Kubatov-listán,
látom már a Gyurcsány-sátánt, mégpedig jó tisztán.
Minden buzi pedofil,
de a legrosszabb, ha civil.”
(197. szövegelem)
“…az igaz civil önként, jellemzően kis pénzből, a hatalmat ellenőrizve, az elesettek érdekeiért küzdve dolgozik.”
(286. szövegelem)
300 ilyen kaotikus szövegelem alatt a könyv erőszakos stílusa, az állandó bizonytalanság és a verbális büntetés zavaróvá válik, de még a szóviccek is elkopnak egy ponton.
A gyurcsótánytól (270.) és libsivalkodástól (286.) a nerpadon (257.) át az igaz neresztény magyarokig (200.) tényleg kreatív megoldásokkal találkozunk. A NER-szógyár viszont a fentebb említett didaktika miatt egyszerű vicc helyett csak a Soros-szavakat idézi fel, ami egy valós lejárató kampány eszköze volt. Legalább 626 „Soros-szót” ismerünk olyan sajtóorgánumoktól, melyek komolyan veszik magukat és az üzenetüket. A Nerniával már az ellenzék is indíthat óvodás szópárbajt.
Mennyire vagy vérengző?
Mémeket készíteni és megosztani ma a kollektív problémafeldolgozás egyik bevált módszere. Ha kisemberként közéleti reakcióra vágyunk, már csak arról kell dönteni, hogy megelégszünk-e egy politikus matricával, egy Szomszédok forever mémmel, vagy egy 5 perces közéleti refresher.hu teszttel. A Nernia krónikái parodisztikus kalandkönyv döntések végtelen variációját kínálja, amik mind ugyanahhoz a végkifejlethez vezetnek, és több óra fejfájás árán beszél arról, amit a játék előtt is pontosan tudtunk.
Tartalmilag problémás, mert átlépi a paródia határait és túl sokat vállal, de ez nem jelenti azt, hogy le kell darálnunk. A technikai megvalósítás sikeres. A lehetséges lépések, a szövegelemek természetesen épülnek egymásra, és a legtöbb kalandkönyvvel ellentétben itt az a megtiszteltetés ér, hogy maga Orbán Viktor szól ránk, amikor csalni szeretnénk a játékban (250. szövegelem).
A közéleti mémek lényege viszont épp az, hogy a közösen megélt sértettségünket közösen dolgozzuk fel.
A kalandkönyv akkor lehet szórakoztató, ha másokkal együtt lapozgatjuk. Akkor talán kevésbé érezni benne annak a keserű bizonytalanságát, hogy a szerzők és a józan ész erkölcsi fölénye csak nyomtatott szövegben érvényesülhet. Akkor együtt nevethetünk azon, hogy a Vir Mihály Tábornok név Magyarország miniszterelnökének anagrammája. Akkor együtt ventillálunk és nem egyedül vérengzünk egy könyv felett az elmúlt 10 év botrányain.
