A régi városrész kanyargós utcáin elbontott parasztpolgári házak helyén, előregyártott elemekből épült fel az 1970-es évek elején Kecskemét máig legmagasabb páros épülete, a volt Pártház és a Megyei Tanács toronyháza, a kereszttel együtt 75 méter magas Nagytemplom szomszédságában. A hatvanas évek végétől országszerte húzták fel a hol magasháznak, hol toronyháznak nevezett lakó és adminisztrációt ellátó épületeket.
Az egymással ellentétes politikai rezsimek, a változó kor ízlése és az emelkedő városi forgalomnak való megfelelés jócskán formálták Kecskemét városépítészetét. A 20. század elején a polgári modernizáció finom szecessziós vonalai, a század derekától az erőltetett szovjet/orosz materializmus kockái, a legújabb korban pedig a kapitalista kort szimbolizáló szórakoztató- és szolgáltató bevásárlóközpont hagytak kitörölhetetlen nyomokat Kecskemét arculatán.
A második világháború utáni újjáépítés időszakában az építészeti elképzeléseket már nem a nyugati minták, hanem Moszkva ihlették, ezeket a kommunista vezetés olykor direktívák formájában is a tervezők tudtára adta. Az új proletariátusnak otthont adó szocialista ipari városokat úgy képzelték el, ahol a tömbházakból álló lakóövezetek, a modern városközpont és a termelésért felelős városrész könnyen elérhetők a szimbolikusan is összekötő belső széles utakon. A gyorsuló városiasodás kihívásainak és a Kecskeméten is mutatkozó, kínzó lakáshiánynak a megoldását, valamint az évekig eltartó háborús károk helyreállítását az előregyártott elemekből történő építkezésekkel remélték gyorsan orvosolni.
Homoki metropolisz
Általános modell nem volt arra nézve, hogyan is kellene az „ideális” szocialista városnak kinéznie. Az 1950-ben Bács-Kiskun megye székhelyévé emelt Kecskeméten is először annyit határozott meg a városi és a megyei tanács a hatvanas évek közepén, hogy a megyében az elsők között szükséges fejleszteni a települést, mert távlati és regionális szerepkörét tekintve idővel homoki metropolisszá, „200 ezer fős régió központtá emelkedik”. Ekkor realizálódott az a még az első világháború előttről származó terv, hogy a város és központja a minőségi fejlesztéseken túl megnövelendő a Nagytemplom mögötti területen, „mely a város adminisztratív központja lehet”. A görbe utcás városrész intenzív elbontása a közfürdővel, a kocsmákkal, a szatócsbolttal, a gyógyszertárral, a cipészbolttal együtt a hatvanas évek második felében vette kezdetét.
1966-ban és 1967-ben a III. ötéves terv keretében a városközpontban 204 lakás felépítéséről döntöttek. Az új lakások kényelmi fokozatát is meghatározták, az 55 négyzetmétert meg nem haladó lakásokban az elvárások között szerepelt az ivóvíz, a szennyvíz, a gáz, a villany és a telefon bekötése.
A népnyelvben némi feketehumorral elnevezett Don-kanyarban álló földszintes házak helyét új épületformák vették birtokba. A Szalagház, mely 1969-ben a legnagyobb akkori tömbház volt az országban, a négy forgalmi sávos Petőfi Sándor utca vonalán épült. 1971-ben nyílt meg az Alföld Áruház, amely az ország legnagyobb nem állami kereskedelmi üzlete volt. És vele egyidőben húzták fel a Megyei Tanács és MSZMP előregyártott elemekből épült, a katolikus Nagytemplom magasságával viaskodó épületeit.
A Deák Ferenc téren álló páros toronyházakról 1989-ben a vörös csillag lekerült, funkciójuk azonban máig változatlan atekintetben, hogy a mindenkori adminisztráció használatában állnak. Ma itt működik a Bács-Kiskun Vármegyei Kormányhivatal, a múltból visszahozott főispán vezetésével és a szomszédságában a vármegye önkormányzatával.
Kecskeméten a miskolcihoz hasonló, csak „húszemeletesként” emlegetett toronyház nem épült, sem olyan, mint Szolnokon, Gyöngyösön vagy Salgótarjánban, amik mögött az a politikai szándék is meghúzódott, hogy az új szocialista városokba újonnan betelepülő munkásosztály immár ne a városok peremein éljen, hanem a központi elhelyezésű lakónegyedekben tömörüljön.
A hatvanas és a hetvenes évek fordulójától sok vidéki város arculatát alaposan átrajzolták, ahonnan számos korábbi funkció eltűnt vagy újak léptek a helyükbe, melyekkel nemcsak már meglévő, hanem újabb – olykor máig érezhető – kihívásokat is a felszínre hoztak. Korszerűtlen tömblakások, visszamaradt rozsdaövezetek, illetve rosszul elgondolt városrehabilitációs fejlesztések, amelyek előnyös hatásaik mellett mind növelték a zsúfoltságot, a zajterhelést, a környezetszennyezést; ezek enyhítése legújabb korunk nagy feladatai közé sorolódott.
