Március 15-én (pénteken) ünnepeljük az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóját. Nemzeti ünnepünk egyik legszimbolikusabb eleme a 12 pont, amely a forradalom követeléseit foglalja össze. Ezen belül is külön hangsúlyt kap az első pont „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését„, amely – sajnos – 176 év elteltével sem vesztett aktualitásából. Hogyan látják a sajtószabadság és a mai magyar sajtó helyzetét kollégáink? Őszinte vallomások következnek!
„A mai helyzetben a szabad sajtó bátorságot jelent. Bátornak kell lenni, hogy leírjuk a valóságot. Hogy névvel vállaljuk ezt. Hogy kérdéseket tegyünk fel és válaszokat várjunk. És közben tűrjük a hatalom packázásait.” /Alter Róbert – lapigazgató/
„Aki komolyan veszi az újságírói szakmát, hivatást, és gyakran (talán buta módon) mindent – családot, barátokat, szórakozást, pihenést – ennek alárendelve él, hogy az újságírói alapelvek mentén dolgozva a lehető leghitelesebben, legsokoldalúbban, részrehajlásoktól mentesen tájékoztasson, annak a sajtószabadság – nincs rá jobb szó – az éltető levegőt jelenti. Ami nélkül úgy érzi, megfullad. Ami nélkül nem tud tovább cikkeket írni úgy, ahogy azt a magával szemben támasztott szakmai elvárásai és lelkiismerete szerint kellene. Ilyenkor vagy elmenekül, és pályát módosít, ami talán a legidegkímélőbb, és egyben legmegúszósabb megoldás. Vagy megadja magát és lejjebb a nívót, magyarán felköp és alááll – kockáztatva ezzel a folyamatos frusztrációt, a belső vívódásokat és hogy bizony nem fog jól esni a tükörbe nézés. Lehet ennek az oka egzisztenciális kiszolgáltatottság vagy szolgalelkűség is. És olyan is van, mikor elege lesz, gondol egyet (esetleg nem is gondolkodik sokat), felvállalja személyiségét, véleményét, értékrendjét, vállalja a következményeket, az utánanyúlásokat, gáncsolási kísérleteket, a vesszőfutást és kicsekkol. Szabadon létezni és lélegezni a sajtóban szerintem azzal egyenlő, hogy nincsen megszabva, az újságíró miről cikkezik és miről nem, nincs előírva, miről milyen módon kell tudósítania, kivel szabad/kell interjúznia. Nincs kiadva föntről kötelező kérdés, nincs előre meghatározott narratíva, amit követni kell, ha nem szeretné az állását kockáztatni. A sajtószabadság fontos ismérve az is, hogy ha befut egy téma, nem az az első gondolata és kérdése az újságírónak, vajon feldolgozhatja-e, vagy eszébe se jusson – hanem csakis az számít, közérdekű, érdekes és fontos-e az ügy, számíthat-e az olvasók figyelmére. A szabad, független szerkesztőségekben nem kell attól tartani, hogy munkatársát felhívja a (fő)szerkesztő, és elmagyarázza/lecseszi, hogy a hatalomnak – önkormányzatnak, polgármesternek, minisztériumnak, kormánynak, pártnak, valamilyen érdekcsoportnak, láthatatlan irányítóknak – nem tetszett a cikk, és nem jelenhet meg, vagy csak jól meghúzva, átalakítva. Nincs olyan, nem lehet olyan, hogy az újságírót figyelmeztetik: tudjad már, kinek dolgozol, ki a gazdád, tudjad már a helyed. Felszabadító érzés, amikor a szerkesztőség és az újságíró független, és hagyják a legjobb tudása szerint dolgozni. Kívánom, hogy minél több kollégámnak legyen benne része, minél előbb.” /Hraskó István – újságíró/
„A sajtó szabadsága a személyes szabadságunk. Szerintem a sajtó alapfeladata biztosítani az információkhoz való szabad hozzáférés jogát, azért, hogy a polgárok a lehető legszélesebb körű tájékoztatás alapján, a létező összes információ birtokában alkothassanak véleményt a világ és a saját életüket érintő kérdésekben. Márpedig a rendszer, amelyik korlátozza a sajtó szabadságát, saját polgárait tartja hazugságban, méghozzá zsarnoki, önző indokok miatt. Aki ugyanis tartósan hazugságban él, az elveszti a realitását, befolyásolhatóvá, bizonytalanná, kiszolgáltatottá, tehát irányíthatóvá válik. A hazugság méreg, ami elveszi az emberektől a saját életük feletti kontrollt. Aktív hazugság az, ha mást mondanak, mint ami a valóság, passzív pedig, ha elhallgatják az információkat. Bármelyik is történjen, az eredmény ugyanaz. Az embereket megfosztja a jogtól és a lehetőségről, hogy azt az életet éljék, amit a valós információk birtokában tennének. Hiszem, hogy szerencsés ember az, aki megtalálja az életében azt a valamit, amire úgy érzi, hogy hivatott. Ami örömet okoz, feltölt, inspirál, motivál, átlendít, leköt, sikerélményt ad. A legszerencsésebb pedig, ha ez a valami a munkája, amiből megél, és amivel a köz hasznára is van. Szerintem ezt nevezzük hivatásnak. Az újságírás hivatás. Az ÚJSÁGÍRÓ egy kihalófélben lévő fajta, de létezik. Akkor is, ha ellehetetlenítik, akkor is, ha ócsárolják. Márpedig ez történik ma Magyarországon. Sajtómunkás, firkász, médiacsicska, propagandista…ez ma a megnevezésünk a tömegből, ahonnan arccal, névvel nyilatkozni bármilyen témában közel 10 éve alig-alig mer bárki is, az állami, önkormányzati szervek pedig – jobb esetben – láthatatlannak tekintenek. Egy szerkesztőség fölött a rendszerváltás óta időről-időre változik a tulajdonosi kör, és ha nem cserélik le a teljes kollektívát, akkor az ott dolgozó újságíró is ezeknek a változó nyomásoknak van kitéve. Ma egy vidéki újságírónak, ha nem akar kormánylapnál dolgozni, alig van esélye munkát találni. Én szerencsés vagyok, hogy a maréknyi, még létező független vidéki lapok egyikénél dolgozhatok azon, hogy minden nap egy kicsit szabadabban élhessünk.” /Bajáki Zsanett – főszerkesztő/
„Nem jön a fekete autó, szád nyitva lehet, és nem csak levegőt vehetsz rajta… ez a rojtosra koptatott indoklás definiálná a sajtószabadságot? A betűk és hangok csak akkor érezhetik rosszul magukat, ha az arcukba lépünk? Csupán a cenzúra fojtófogásával lehet sanyargatni őket? Önbecsapás azt gondolni, hogy az autokratikus-diktatórikus berendezkedések ne tanulnának a történelemből, önbecsapás tehát azt feltételezni, hogy az autokratikus-diktatórikus berendezkedések önmaguk változatlan reprodukciói, unásig újramásolt modelljei, és ugyanúgy tapos az önkény, ami korábban is már megtörtént velük, velünk. Egyébként is egészen más nyilvánossággal néznek szembe, egészen más nyilvánosságot kívánnak leuralni: a polgári fejlődés szélesre tárta a kaput az emberi jogok és demokratikus elvárások előtt, mi pedig beléptünk rajta. Ez a nyilvánosság te magad vagy! Ha elfelejted, a polgári értékektől megfosztott-lerabolt alattvaló leszel, és nem állampolgár. Állampolgárként a közélethez, közös dolgainkhoz közöd van, és hogy a közös dolgainkkal kapcsolatban jó döntéseket hozz, tájékozottságra van szükséged.
Szabad sajtóra. Nem szabad a sajtó, ha a hatalom nem áll vele szóba, nem bocsátja rendelkezésre a közérdekű információkat, nem válaszol a kérdésekre, nem értesít az eseményeiről. Nem szabad a sajtó, ha a hatalom ellenségként tekint rá, mert rákérdez a tevékenységére, a korrupcióra, a közpénzek elköltésének rossz és megkérdőjelezhető hatékonyságára. Ha ellenséges és ellenzéki tevékenységnek nyilvánítja a hatalmi működésének ellenőrzését, azt az alapvető feladatot, amit a sajtó a nyilvánosság, vagyis a te érdekedben végez. Nem szabad a sajtó, ha a hatalom nyers erőfölényével visszaélve lapokat vásárol fel és állítja be a propagandagépezetébe, vagy megszünteti őket a nyilvánosság beszűkítésének szándékával. Nem szabad a sajtó, ha a hagyományos vidéki lapokat ugyancsak és ugyanígy bekebelezi. Nem szabad a sajtó, ha a médiahatóság legfőbb döntéshozó médiatanácsának tagjai között csak kormánypárti jelölteket találunk.
Nem szabad a sajtó, ahol újságírókat titkosszolgálati eszközökkel indokolatlanul megfigyelnek. Nem szabad a sajtó, ahol a miniszterelnök újságírónak nem, csak mikrofonállványnak nyilatkozik. Nem szabad a sajtó, ahol az állami hírügynökség hatalmi érdekeket szolgál, és cenzúrahivatalként működik. Nem szabad a sajtó, ahol a szintén állami pénzekből fenntartott közszolgálati média a kormánypropaganda eszközévé válik, és nem ütközteti az álláspontokat, mert számára csak egy álláspont létezik. Nem szabad a sajtó, ahol létrejöhet egy nem létező valóság, amit a propaganda konstruál, és tényszerűen cáfolható az állításai jelentős része, eközben pedig a létező valóság hatalom számára kényelmetlen részleteit – nota bene a teljes valóságot – elhallgatják. Nem szabad a sajtó, ha a hatalom brutálisan torzítja a hirdetési piacot, és a pénzügyi ellehetetlenítés számos eszközével lép fel a kritikus és ellenőrző újságírással szemben. Akik aztán a finanszírozásukat így sok esetben kénytelenek külföldi pályázati forrásokból megoldani. Csak éppen nem külföldi érdeket szolgálva – a hatalom ellenőrzése ugyanis nem külföldi, hanem állampolgári érdek. A te érdeked. Ha úgy tetszik, magyar érdek. Ellenben a minisztériumból kézzel irányított sajtó egyáltalán nem magyar, hanem hatalmi érdek. Ahogy hatalmi érdek az is, hogy állampolgár helyett alattvaló legyél. Szabad sajtó nélkül azzá is válsz!” /Barna Imre – újságíró/
„Lévén, hogy a csapatban én vagyok a rangidős (a legöregebb), most kivételesen örülök ennek, hiszen nekem adatott meg az, hogy felnőttként éltem nem is keveset a rendszerváltás előtti, kommunista diktatúrában. Mert diktatúra volt az a javában, érzékelni ezt még akkor is lehetett, ha történetesen már beleszületett az ember. Ha csak a sajtó akkori helyzetéről beszélünk, a sajtószabadság súlyosan korlátozott volt. Az MSZMP monopóliumot gyakorolt a médiapiac felett, és a sajtót propagandaeszközként használta a párt ideológiájának terjesztésére. Hmmm… ez ismerős valahonnan. Létezett és működött a cenzúra és öncenzúra a szerkesztőségekben és nem létezett független sajtó. A hivatalos médiatermékeken kívül csak illegális, szamizdat kiadványok léteztek, amelyeket a párt üldözött. Én személy szerint a Beszélőt olvastam stencilezett kiadásban /ekkor még Magyarországon nem voltak másológépek!/ A Beszélő olyan témákkal foglalkozott, amikről a hivatalos sajtóban naná hogy nem lehetett írni, mint a diktatúra visszásságai, az emberi jogi jogsértések, a gazdasági problémák, a szociális igazságtalanságok, a történelemhamisítás, a kisebbségek helyzete, a környezetvédelem, a béke és a fegyverkezés. Nem kisebb személyek publikáltak itt, mint Bibó István, Heller Ágnes, Konrád György, Solt Otília, Lakatos István, Illyés Gyula és TGM. 1990-ben jött a rendszerváltás. Megszűnt /egy időre/ a diktatúra, megszűnt a Beszélő is, Magyarországon bevezették a sajtószabadságot, és a médiapiac sokszínűvé vált. Az EU-hoz történő csatlakozás után megtanulhattuk azt, hogy a sajtószabadság nem csupán az újságírók kiváltsága, hanem alapvető emberi jog, ami mindannyiunkat megillet. Jogunk lett szabadon hozzáférni az objektív hírekhez és információkhoz, ami elengedhetetlen a tájékozott döntéshozatalhoz, a sajtószabadság teret adott a különböző vélemények és nézőpontok kifejezésének, mert ettől meg kerek a világ. Talán, ami a számomra a legfontosabb, hogy a szabad sajtó közhatalom ellenőrző szerepe több-kevesebb sikerrel segít megvédeni a megszerzett demokratikus értékeinket. Sajnos azt látom viszont, hogy az elmúlt években a sajtószabadság helyzete itthon és az egész világon ismét romlott, aggodalomra ad okot. A kormányzatok fokozódó befolyása a médiában, az újságírók elleni fenyegetések és megtorlások, valamint a gyűlöletkeltő retorika terjedése egyre jobban veszélyezteti a sajtószabadság vívmányait. A HVG-ben olvastam ezzel kapcsolatban, a Riporterek Határok Nélküli (RFS) 2023-as sajtószabadság-rangsorában Magyarország a 92. helyen áll, ami jelentős visszaesést jelent az elmúlt évekhez képest. Idén egyébként az első három helyen Norvégia, Írország és Dánia van, a sereghajtók Észak-Korea, Kína és Vietnám. Ez van.” /Madács János – kiadó/
„Március 15-én sokat beszélnek és írnak a szabadságról. A hatalmon lévők elégedetten, mert szerintük megvalósultak a szabadság-követelések. És ezzel szemben mondják szomorúbb hangon a kívülállók azt, hogy nincs meg a szabadság. Ez a vita azonban csak a szabadságról beszél, és nem a szabadság valóságáról, így pedig csupán üres frázisokat hallunk. Sokat beszélnek arról is, hogy jogegyenlőség van, amire találóan valaki azt találta mondani, hogy a gazdagnak és a szegénynek egyaránt joga van a híd alatt aludni. A sajtó szabadságából kétségtelenül több van ma Magyarországon, mint Oroszországban, azonban kínosan fájdalmas hiányt szenvednek a magyar polgárok, akik helyi és országos közügyekről akarnak valósat olvasni. Mert nem elég kinyomtatni az újságot, ha abban csak a sztrájktörők szabadságának sérthetetlenségéről tudunk meg információkat – a sztrájk szervezői viszont mindeközben fogságban vannak. Már látjuk, hogy Petőfiék szabadság követelései mekkora kihívást jelentettek a hatalmon lévőknek.” /Falusi Norbert – újságíró/
