A szuverén az egyik sokszor használt divatos szavuk ma a politikusoknak. Egyáltalán mit jelent az, hogy szuverén, és lehet-e valaki vagy valami ténylegesen az? Mi a szuverenitás tartalma és ki a szuverenitás alanya? Az állam vagy a tagállam a szuverén? A nemzet vagy a nép, esetleg a lokalitás, netalántán Európa élvezi a szuverenitás előnyeit? Ha valaki szuverénnek mondja magát, teljes és korlátlan hatalomra formál igényt? Mi szükség van a Szuverenitásvédelmi Hivatalra? Vagy mindez pusztán politikai furkósbot a politika kezében, esetleg ideológiai dogma? Feltétlenül a mindent vagy semmit jellegű vita ez?
Cikksorozatot indítunk a KecsUP-on, hogy vendégszerzőink segítségével több nézőpontból kibontsuk a szuverenitás jelentését. Szerintünk fontos, hogy megértsük, miért vált ez a szó ma ismét a politikai viták témájává. Ha olvasóink is megosztanák gondolataikat arról, hogy szerintük mit hordoz magában a szuverenitás, írják meg nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu elektronikus címünkre. A cikkeket a következő hétvégenként fogjuk publikálni.
Az első írást Dr. Maczonkai Mihály jegyzi. A szerző Kecskeméten született 1960-ban, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Jogi Kara Európa jogi és Nemzetközi jogi tanszéke docense. Legutóbb a kecskeméti Jókai Szalon vendége volt, ahol gondolatébresztő és vitára sarkalló előadásában értekezett a szuverenitás fogalmáról.
A szuverenitásról
A szuverenitás, szuverén szó jelentése alapvetően két féle tartalommal bír. Az egyik a XIV. században jelenik meg, amely szerint a német-római császári hatalomtól független államok rendelkeznek szuverenitással, amennyiben területükön képesek a belső rend fenntartására, illetve saját polgárai, alattvalói joghatóságán kívül elszenvedett sérelmeit képes megtorolni. Nem nehéz a gondolatmenetben felismerni a mai felfogás gyökereit, amely a szuverenitást az állam függetlenségével azonosítja.
A másik felfogás is rendelkezik középkori és kora újkori gyökerekkel, amely jobbára abszolutisztikus és centralizáló politikai törekvésekhez kapcsolódik. Eszerint a hatalom birtokosa a szuverén, amelynek, vagy akinek akaratát semmi sem korlátozhatja, mert a jog fölött áll. Ez azt is jelenti egyben, hogy nemzetközi jog nem létezhet, mivel a szuverént nem lehet korlátozni. Az elmélet egyik leágazása a parlamenti szuverenitás gondolata, amellyel az angol közjogi berendezkedés egyik vonását lehet leírni. Írott alkotmány hiányában ugyanis elvileg a parlament tetszése szerint alkothat törvényeket. Fontos megjegyezni azonban, hogy ez a megközelítés nem írta és nem írja le a valóságot, mert nincs tekintettel arra, hogy az angol jog jelentős részében íratlan jellegű, továbbá arra sem, hogy a bírák hagyományosan bizonyos fenntartásokkal viszonyulnak a törvényekhez. Összegészében ezt a felfogást inkább politikai ideológiai elméletnek lehet tekinteni, mintsem a jogi helyzet leírásának.
Ugyanez elmondható a parlamenti szuverenitással szembeállítható népszuverenitásra, amely jogi szempontból nehezen értelmezhető, mivel egy önellentmondás. Ugyanis az elgondolás szerint a szuverenitás birtokosa a nép, amely így önmagát kötelezi. Azaz a parancsot kiadó és az engedelmeskedő személy ugyanaz.
A fentebb említett két megközelítés közül jogi szempontból az első tekinthető használhatóbbnak, tekintettel az egyre összetettebb nemzetközi kapcsolatrendszerre, amely magával hozta a nemzetközi jog jelentőségének növekedését. A második megközelítés ugyanis azzal a következménnyel jár együtt, hogy bármilyen nemzetközi kötelezettség a szuverenitásra hivatkozva megkérdőjelezhető, bármilyen korábban vállalt kötelezettség bármikor visszavonható, így a kötelezettségek közül szabadon lehet válogatni, melyeket tartja be az állam és melyeket nem.
E tekintetben az Európai Unió jogának jellegzetességei, a közvetlen hatály és az alkalmazási elsőbbség miatt sajátos módon alakul az állam szuverenitása. Ezek az elvek ugyanis azt írják elő, hogy előbbi fennállása esetén (nem minden esetben rendelkezik az uniós jog közvetlen hatállyal) a jogalkalmazónak az uniós jogot kell alkalmaznia a nemzeti jog rendelkezésével szemben. Ezért jellemzi úgy az uniós jogot az Európai Bíróság, hogy az nem nemzetközi jog, nem külső jog és ugyanúgy kell kezelni a jogalkalmazás során, mint a nemzeti jogot. Az uniós jog a fentiek ellenére elvileg nem sérti az állam szuverenitását, mert bizonyos kérdésekben az Európai Unió tagállamai közösen gyakorolnak meghatározott hatásköröket és a csatlakozással az állam elfogadta ezt a helyzetet.
A politikai közbeszédben felbukkanó fordulat az uniós joggal szemben az állami szuverenitás megvédése a lopakodó hatáskörbővítés során. Jogi szempontból ehhez annyit lehet hozzáfűzni, hogy a nyugati típusú jogokban elismert a bennefoglalt hatáskör elve. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a jog kitűzött valamilyen célt, vagy feladatot rótt valamilyen állami szervre, illetve szövetségi állam esetében a szövetségi intézményekre, akkor az eszközök jogi megnevesítésének hiányában is ezen szervek, intézmények rendelkeznek azon eszközökkel, amelyekkel a feladatot el lehet látni, illetve meg lehet valósítani a kitűzött célt.
Végezetül az állami szuverenitás kontra nemzetközi kötelezettségek témaköréhez annyi megjegyzést célszerű fűzni, hogy történetileg változik az az állami szuverenitás alá tartozó területek köre, azaz mire terjed ki az állam szabadsága, vagy milyen viszonyokat szabályozhat önmaga, külső korlátozás nélkül. Egy-egy példával élve, volt olyan időszak, amikor háború indítása jogszerű lehetett, illetve a XIX. században még elképzelhetetlen volt a nemzetközi büntetőjog, míg napjainkban ennek léte tény.
