Árvalányhajas mezők, borókások, meredek homokbuckák, kilátás a Kolon-tóra, a soltszentimre Csonka-torony – noha nem egy könnyed séta a Három Határ Teljesítménytúra 50 kilométeres távja, viszont rengeteg látnivalót, élményt és igazi kikapcsolódást nyújt, és bebizonyítja: igenis érdemes az Alföldön is kirándulni.
Szubjektív: tavaly a 25 kilométeres táv futva volt meg, de idén elhatároztuk, hogy végigmegyünk a teljes körön, viszont korlátainkat, fizikai állapotunkat felmérve inkább csak szépen, megfontoltan, túrázva, nézelődve, beszélgetve. Persze ez így már egy egész napos program, de előzetesen is úgy gondoltuk, megéri rászánni az időt. És noha lett pár vízhólyagunk, jelen sorok írója az utolsó etapokon igencsak úgy mozgott, mintha be lenne rozsdásodva, a cipőlevétel is jó pár perces, lassított (és vígjátékba illő) felvételhez hasonlított – de egy percig sem bántuk meg a kalandot, nem jött elő a futóversenyeken megszokott „mi a csudát keresek én itt, kell nekem ez egyáltalán?” érzés, és biztosra veszem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy neveztünk.
A Három Határ Teljesítménytúrát 2017 óta szervezi meg a Tegyünk Fülöpszállásért Egyesület, a Tegyünk Izsákért Egyesület és a Községi Sportegyesület Soltszentimre, hogy minél többen megismerjék a Felső-Kiskunsági Turjánvidék változatos, természeti értékekben gazdag, homokbuckás területét. A három érintett település közül most Fülöpszálláson volt a rajt, az itteni művelődési házban nevezhettek az indulók.
Ahogy a korábbi években mindig, idén is több távot hirdettek meg: 5, 15 és 25 mellett 50 kilométerre nevezhettek az érdeklődők, és ezúttal voltak kerékpáros túrák is 6, 12, 28 és 45 kilométeren, és természetesen a gyalogosokétól eltérő útvonalon, közúton.
Aki a legnagyobb, ötven kilométeres gyalogos kört vállalta, láthatta az Árpád-korból megmaradt templomromot, a Csonka-tornyot, a Kolon-tó kotrással létrehozott nyílt vízfelületét és megmászhatta a környék legmagasabb homokhegyeit is. Az út jórészt a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében lévő és Natura 2000-es területeken haladt.
A borókások, az árvalányhajas és pipaccsal teli mezők mind szívet derítő látványt nyújtottak, csak a Balogh-hegy környékén lévő nagyméretű erdőkitermelések rontottak az összképen, miként a Kolon-tó száradó nádasa is elgondolkodtathatta a túrázókat a klímaváltozás és a csapadékhiány következményein.
Végig sűrűn kikötözött színes szalagok jelezték, pontosan merre is kell menni, és az útleírás is igen alapos volt. Az ellenőrző és frissítő pontokon az egyesületek tagjai és a közösségi szolgálatos önkéntes diákok csokival, müzliszelettel, almával, banánnal és vízzel várták a túrázókat. Itt azért érdemes kiemelni, hogy az ellenőrzőpontok egy része terepen, az erdőben volt, és a leghosszabb táv hét-nyolc indulóinak feltűnése között akár egy-két óra is eltelhetett. Szóval mindenképpen becsülendő az a lelkiismeretes szervezői munka, hogy a résztvevők végig érezhették, figyelnek és várnak rájuk (és nem, a nevezési díj sem volt földtől elrugaszkodott, sőt inkább barátinak nevezhető: 1500 forint).
A célban pedig csülökpörkölt és zsíros kenyér volt a menü a túrázóknak, akik egy oklevelet is átvehettek Morvai József főszervezőtől. Mint megtudtuk, idén is közel százötvenen neveztek a különböző távokra. Aki ott volt, biztosan nem bánta meg, aki pedig eddig még nem jutott el erre a vidékre, remélhetőleg képeink láttán kedvet kap hozzá.
