Évekre nyúlik vissza Váradi Krisztinának, a My Thai étterem tulajdonosának és Somogyi Tímea Annának, a Védőháló Karitatív Közhasznú Egyesület és Adománybolt vezetőjének kapcsolata, amely a nélkülöző gyermekek megsegítésére szerveződött. A két hölgyet a Covid19 vírus terjedése hozta össze és a helyzetre bátran idézhetjük a Casablanca filmből ismert alapmondatot: „This is the beginning of a beautiful friendship” – azaz „Ez egy csodálatos barátság kezdete”. Ebből az ismeretségből ugyanis az évek alatt nagyon sok nehéz sorsú gyermek és szüleik profitáltak. A két hölggyel, valamint Balogh Krisztofer Milánnal beszélgettünk, aki korábbi kedvezményezettből lett az étterem munkatársa.
– Hogyan indult a My Thai étterem Kecskeméten?
– A férjem koreai, és amikor Kecskemétre költöztünk, felmerült az ötlet, hogy kellene ide egy ázsiai étterem. Nem volt ekkor még hitt autentikus thai jellegű vendéglátó egység. Én akkor még sushiszakácsként dolgoztam Pesten, és úgy gondoltuk, hogy Kecskeméten is jó lenne egy ilyen hely. 2019-ben megnyitottuk az éttermet, utána fél év múlva jött a Covid, ami nekünk sem tett jót. A kínálatban három vonalat képviselünk: koreai, japán és thai ételekre specializálódtunk.
– Gyerekkorodból hoztad magaddal, hogy segíteni kell a rászorulókon?
– Lehet, hogy onnan hoztam, elég szerény körülmények között nőttem föl. Református iskolába jártam, és mi is mindig kaptunk támogatást sok mindenkitől, meg amikor tudtunk, mi is segítettünk. Amikor bejött a Covid, akkor kerültem kapcsolatba Timivel. Először a Fedél Nélkül című újságot árultuk az étteremben 500 forintért, és abból a bevételből főztünk napi menüket. Ezekből vittünk át a Wojtyla Házba is, így jutott el a rászorulókhoz. Volt, amikor kiírtuk a weboldalra azt a lehetőséget, hogy 500 forintért vásárolj meg egy adag ételt a rászorulóknak, amit sokan vettek, Timi pedig megszervezte, hogy a megfelelő helyre jussanak el a fogások. Volt, aki eljött érte, volt, akinek ki kellett szállítani. Arra is akadt példa, hogy az általa működtetett tanodának főztünk a nyári táborok idején. Szerveztünk már sushitanfolyamot az ott tanulóknak, amit nagyon élveztek.
– Hogyan választjátok ki, hogy kinek segítsetek?
– Timi segít ebben, mert én nem tudom „megszűrni” az embereket, hogy most tényleg rászorul valaki, vagy nem. Timinek van erre módszere; ő kér is tőlük, hogy ne csak adjon, hanem kölcsönös együttműködés legyen a családok között.
– Mivel tudod segíteni a rászorulókat vagy Tímea munkáját?
– Sokféle módja volt már az együttműködésünknek. Amikor Timi szól, hogy valakinek szüksége van segítségre, akkor segítünk. Volt, hogy tabletet intéztünk a kapcsolatainkon keresztül egy családnak a tanuláshoz. Karácsonyra ajándékutalványt állítottunk ki, és akkor Timi válogatott családokat, akiknek adtunk, hogy el tudjanak jönni. Testvéremék kürtőskalács-készítéssel foglalkoznak. Egyszer szólt, hogy kimaradt 200 darab és megkérdezte, el tudnánk osztogatni valakinek? Mindegyik jó helyre került.
– Ha jól tudom, foglalkoztattok nehéz sorsú fiatalokat is…
– Timi a tanodából ajánlott nekünk olyan fiatal munkavállalókat, akiknek nálunk volt az első munkahelyük.
Itt biztonságos környezetben integrálódhattak a munka világába.
– Nem egyszerű nekik sem, mert sokan kihasználják őket. Nagyon alacsony bért fizetnek, vagy bejelentés nélkül dolgoztatják őket, visszaélve azzal, hogy nincsenek tisztában a jogaikkal. Mi itt elmondunk nekik mindent: mi az a bérpapír, mi az adózás, mert láthatóan semmit nem tudtak ezekről.
– Hány diák dolgozik általában nálatok?
– Most egy állandó és egy beugrós. Szeretnek itt dolgozni, de vannak olyanok is, akik jönnek-mennek, meg-megpróbálják. Sokuknak más ambícióik vannak, később elmennek fodrásznak, vagy, aki most éppen nálunk dolgozik műkörmös akar lenni. Arra készül, hogy saját szalont nyisson. Itt megkapják az alapokat, hogyan illeszkedjenek be a munka világába.
– Úgy tudom, van a munkavállalóitok között olyan, aki hátrányos helyzetből érkezett. Tudnál róla mondani pár szót?
– Igen, tavaly szeptember óta dolgozik már nálunk. Eleinte nem volt egyszerű, mert ez volt az első munkahelye. Eleinte sokan azt hiszik, hogy ez olyan, mint amikor az iskolából hiányzol: kérsz egy orvosi igazolást, vagy szólsz, hogy beteg vagy, és akkor nem jössz be. Kevesen vállalják a felelősséget, ahogy azonban kezdenek beilleszkedni rájönnek, hogy nem a főnökökkel szúrnak ki, hanem a munkatársaival – és saját magukkal. A mi munkatársunk beilleszkedett a csapatba, és leszokott ezekről, megtanulta, hogy akkor számíthat a többiekre, ha ők is számíthatnak rá. Kiderült, hogy egyébként nagyon tehetséges és okos srác, ő készíti most az összes szószunkat. Egy-két hónap alatt megismerte az ázsiai alapanyagokat, ami másoknak több hónap – válaszolt kérdéseinkre Váradi Krisztina.
Somogyi Tímea Anna így foglalta össze a régóta tartó együttműködést:
– A Covid-időszak tömeges problémákat hozott az élelmiszer-ellátásban. Nem nagyon lehetett mozogni, élelmiszerhiány is volt. Mi egy kis egyesület vagyunk korlátozott forrásokkal. Kriszti jelentkezett, hogy ha tud valamiben segíteni, akkor ő szeretne. Így kezdtük el. Megbeszéltük, ha valaki olyan jelentkezik, aki rászorul, visznek ki ételt. Amikor ez már nagyon sokba került, kitaláltuk, hogy ötszáz forintért lehet valakit meghívni ebédre. Tehát ha valaki utalt ötszáz forintot, az egy embernek egy ebédet jelentett. Ez nagyon nagy dolog, hogy valakire lehet számítani ilyen esetben. Megkeresnek minket, és szakmai elvek alapján döntünk arról, lehet-e neki segíteni, vezet-e ez valahova, vagy másként kell. Van, akinek abban kell segíteni, hogy önmagát el tudja látni.
Balogh Krisztofer Milán nagy büszkeséggel és hálával beszélt az itt töltött időről.
– Hogyan kerültél a My Thai látókörébe?
– 15 éves koromtól 18 éves koromig állami gondozott voltam, és ahogy betöltöttem a tizennyolcat, egy utógondozóba kerültem. Ott ismerkedtem meg Timivel. Ő jelezte, hogy lenne egy lehetőség a My Thaiban. Másnap már jöhettem is próbanapra. Ez az étterem a legelső munkahelyem. Az első napon 12 órát dolgoztam. Akkor még nem vettem komolyan. Úgy gondoltam, hogy ez nem lesz tartós. Később egyre jobban kezdtem megtanulni a recepteket, a szószokat, meg mindent. Kezdtek megkedvelni az emberek is és a mosogatásból a szakács mellé kerültem.
– Mikor jött el a fordulópont benned, hogy márpedig te ezt komolyan fogod venni?
– Szerintem ez már október környékén bekövetkezett. Diszpécser lettem, de azt nem éreztem annyira a magaménak, így ismét konyhai kisegítőként dolgoztam. Azóta visszakerültem ugyanabba a szerepbe, mint amiben kezdtem, viszont most már sok mindenhez értek, valamilyen szinten még a sushihoz is.
– Milyen terveid vannak?
– Még nem tudom biztosan, hogy mi szeretnék lenni. Tavaly szeptemberben elkezdtem az érettségit, viszont azt félbehagytam, mert nem bírtam a kettőt együtt. Ez felnőttképzés volt nappali tagozaton. Kettőtől hatig mindig ott kellett legyek. Jöttem kilencre, végeztem délben. Elmentem iskolába, ott voltam hatig, majd vissza, este tízig dolgozni. Ez nekem így fárasztó volt, és nem bírtam. Viszont most szeptemberben megint nekiállok. Mindenképpen le szeretnék érettségizni. Megpróbálom újra párhuzamosan a munkát és a tanulást. Viszont azt már esti tagozaton szeretném. Ez azt jelenti, ha jól tudom, hogy heti három alkalommal kell menni.
– Milyen elképzeléseid vannak a jövőddel kapcsolatban?
– Ennek az érettséginek valójában azért álltam neki, mert a szépségiparban szeretnék dolgozni. Régi álmom volt, hogy fodrász legyek, de az most kezdett elhalványulni. Manikűrös és pedikűrös szeretnék lenni, műkörömépítőként dolgoznék legszívesebben. Saját szalont szeretnék nyitni.
Ottjártunkkor éppen egy rászoruló család kapott segítséget.
