„Megkaptam a jelzőket, hogy akaratgyenge, használhatatlan, selejt vagyok. Az agyamra mentek ezzel, és persze nagyon rossz volt, mert én már nem akartam inni, de nem tudtam nem inni” – egy kecskeméti anonim alkoholista mondta el történetét kendőzetlen őszinteséggel a KecsUP-nak, megmutatva a pokoli mélységeket és csodába illő magasságokat. Hogyan tudott visszajönni a szakadék széléről, megküzdeni függőségével, szégyenével, jóvátenni hibáit, felépülni?
A jó megjelenésű, nyílt tekintetű, halk szavú, de határozott negyvenes férfival Kecskemét főterén találkoztunk. Másfél órát beszélgettünk, és nem volt olyan kérdés, amelyre ne válaszolt volna. Nem rejtette azt sem véka alá, kitárulkozásával az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet az Anonim Alkoholisták közösségére és tevékenységére, amire szerinte a mai Magyarországon – ahol az alkoholizmus népbetegségnek számít – óriási szükség van.
„Én voltam a kirakatban”
„Gyerekként azt láttam, hogy körülöttem szinte mindenki iszik a családban. Anyu nem, de apu nagyon sokat. Kifejezetten részegnek akkor még nem láttam, vagy ha az is volt, inkább kedves, bohókás, nem erőszakos. Nagy bohém volt. Egy biztos: a családban én vagyok az egyetlen, aki alkoholt fogyasztott, és még él. Apukám, az ő szülei, nagyszülei, anyukám szülei, sőt keresztszüleim is mind alkoholizmusban haltak meg, vagy az általa okozott betegségek miatt. Nyilván hallottam vitákat otthon a szüleim között, de engem nem különösebben zavartak a piázgatások. Sőt, menő dolognak tartottam. Azt hiszem, a kilencvenes évek eleje erről szólt Magyarországon. Az emberek ittak, ha ünnep volt; ittak, ha valami gond merült fel, és ittak csak úgy is.”
A legelső nagy berúgása tízévesen történt egy iskolai kiránduláson. Előtte alaposan bevásárolt töményekből.
„Rettentően élveztem, hogy dülöngélve végigsétálok a Rákóczi úton, és mindenki engem néz. Felszállok a vonatra, és mindenki velem foglalkozik. Én ezt a részét élveztem, nem is a bódultságot. Amikor megérkeztünk a Tőserdőbe, a többiek körülvettek, az igazgató felpofozott, mentőt hívtak. De végig csak röhögtem, mert én voltam a kirakatban, rólam szólt az a nap, a következményei pedig nem érdekeltek. Pedig otthon kaptam elég figyelmet, szüleim körberajongtak a két lánytestvéremmel együtt. Mégis mindig szerettem produkálni magamat, már gyerekként is.”
Visszatekintve látja, hogy ez az első eset tökéletesen megmutatta, mik voltak a motivációi, a mozgatórugói, amelyek az alkoholizmus útján elindították.
„Mára megtanultam, hogy a legtöbb problémánk forrása az önzőség, az énközpontúság. Az alkohol »csak« egy tünet, az üveg egy szimbólum. Ha nem ez jött volna, akkor lett volna valami más. Tudomásul kellett vennem, hogy függő identitású, határok nélküli emberként születtem – valamifajta hiánnyal. Ha belekezdtem valamibe, akkor azt addig csináltam, amíg erőm engedte.”
Tizenöt éves korában azzal akart kitűnni, hogy jól tanul. Sikerült is: kitűnő lett. Minden este egy kis dobozos sörrel jutalmazta meg magát.
„Biztosan észrevették a szüleim, de nem akarom az ő felelősségüket firtatni. Nem is okolom őket. Édesanyám nagyon megengedő, toleráns, már túlságosan is nyitott és szabad gondolkodású nő. Emellett pedig a mérgező vonzódás, a társfüggés iskolapéldája. Hiszen apámat fiatalkorától egészen a haláláig el tudta viselni. Nem nézte jó szemmel, hogy iszok, néha a fejemre koppintott, de olyan igazán soha nem szidott le. Ha leteremtett, utána jött gyorsan a kompenzálás, a megsimogatás, hiszen mégiscsak »én vagyok a kisfia«. Nem tudom, hogy ez volt-e a jó magatartás. De minden ment a maga medrében. Sokan azt mondták tinikoromban, amikor megláttak: ennek a kölyöknek már nem kellene élnie, annyit iszik.”
Az imidzs része lett a pia
A bulikban mindig ő akart a leghangosabb, a leghumorosabb, a legbátrabb, a legmenőbb lenni. A részegséget találta erre a megoldásnak. A csajozás terén nem voltak gondjai, persze azok nagyon felületes, futó kalandok voltak. Később kialakultak komolyabb kapcsolatai, három is, de bevallása szerint azokat sem tudta szépen, mélyen és kulturáltan megélni – az alkohol miatt. Már tiniként is a pia volt az első az életében.
„Akkor még nem küzdöttem ez ellen. Úgy éreztem, hogy ez az identitásom és az életformám része, hogy tökéletesen beépítettem a »bohém és hedonista ember vagyok« imidzsembe. Láttam a tragédiákat a családban, de nem gondoltam, hogy ez a szenvedély egyszer rajtam is annyira elhatalmasodik, hogy komoly probléma lesz belőle. Húszas éveimben teljesen rendben találtam, hogy a reggelihez megiszok egy pohár pálinkát vagy egy pohár brandyt, este pedig elborozgatok. Hétközben egy darabig megmaradt ezen a szinten, hétvégén aztán rendesen kiütöttem magamat.
Harmincöt éves koromig nem nagyon tudnék olyan napot mondani, hogy ne ittam volna. Huszonévesen egyszer próbálkoztam: a kedvenc kávézómban egy hétig csak limonádét rendeltem. Végig kurva szarul éreztem magamat, de büszke voltam, hogy kibírtam egy újabb napot. Belül azonban frusztrálódtam, hiányzott az alkohol. Már belekerültem abba a spirálba, hogy a helyzet egyre súlyosbodott, de mindinkább vak lettem saját magammal és a függőségemmel szemben. Miközben mindenki látta a környezetemben, hogy alkoholistává váltam, én ezt csak utólag láttam be. Amikor letettem az italt.”
Az esélyt többször megkapta a bizonyításra. Az érettségi után az első munkahelyén „kisfőnök” lett, maga oszthatta be az idejét. Egy ideig próbált belső fegyelmet tartani, de ebbe – szerinte – belefért akár munka közben is az ivás. Kiadták az útját.
Voltak, akik ekkor már óva intették, de második munkahelyén szintén volt szabadsága, megengedőbb, baráti volt a közeg, és igyekezett is jól „menedzselni” a bódult vagy másnapos állapotát, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Kedvező visszajelzéseket kapott munkájáról, támogatták felsőoktatási tanulmányait, és itt is vezetői pozícióba került. Hihetetlenül furcsa csavar a sorstól, hogy ugyanabba a munkakörbe csöppent, amelyikben egykor édesapja dolgozott, az ő régi kollégái lettek a beosztottjai.
„Az addiktív működésem miatt a munkát sem úgy végeztem, mint az átlagemberek. Nem voltak határaim, hogy reggel 8-tól délután fél 5-ig dolgozok. Ha napi 16 órát kellett, akkor annyit dolgoztam. Ha teljesen kifáradtam, akkor nem mentem be, ezt is megengedték. A magamfajtának ez a rendszertelenség nem jó, és előbb-utóbb ez benyújtja a számlát. Így is történt. Igyekeztem visszavenni a piázásból, de nem ment. Próbálkoztam azzal, hogy csak sört iszok, mondván, az még nem alkoholfogyasztás. Ezt sem tudtam tartani. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Jöttek a párkapcsolati nehézségek, ezeket tragédiaként éltem meg.
És aztán jött apukám halála. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Ő konkrétan az alkoholizmusba halt bele. Nem kívánok senkinek sem ilyen halált. Sajnos ezek a pofonok sem tartottak vissza az utamon, sőt még inkább visszafordíthatatlan lett az egész. Mindig is imádtam a rock’n’rollt meg a rock’n’roll életérzést, az én hőseim írók, költők, zenészek, színészek voltak. Olyannak láttam magamat, mint őket: menthetetlennek, és azt gondoltam, hozzájuk hasonlóan »hősi halált« fogok halni. De aztán túléltem a huszonhetet, majd a krisztusi kort is.”
Terápiák és visszaesések
De ekkor már teljesen elhatalmasodott rajta a szenvedélye, és az ijesztő jelekből sem volt hiány. Amikor egy-két napig próbált józan lenni, az elvonási tünetek között rosszullét, epilepsziás görcs és ájulás is előfordult. Egy eszméletvesztés után mentőautóban ébredt fel, és nem tudta megmondani, hogy hívják.
„Majd jó magyar szokás szerint bekerültem a pszichiátriára. Ezt azért mondom így, mert ennek kapcsán van bennem csalódottság és harag is, hogy ezt látták adekvát megoldásnak esetemben. Sok nyugtatót kaptam, elvonásban voltam, de azt éreztem, hogy végképp magamra maradtam, azt sem tudom, hogy ki vagyok, merre tartok. Abszolút kilátástalannak tűnt az életem. Ott voltam két-három hétig, kijöttem, és ittam tovább. Újra visszakerültem, majd miután kiengedtek, ismét visszaestem.”
Felkínáltak neki egy öthetes terápiát teljes izolációval, pihenéssel. Ekkor belátta, hogy már csak ez segíthet.
„Attól, hogy leteszem a poharat, még ugyanaz a hülye maradok. Belül is meg kell történnie a változásnak a felfogásban, az értékrendben. Itt ez elkezdődött. Éreztem, hogy kezdek összeszedettebb, tisztább, józanabb gondolkodású lenni. Nem jutottam alkoholhoz, és rendszeresen ettem, így felszedtem pár kilót. Többen mondták, hogy nagyon büszkék rám, a csodámra jártak, és ez tök jó volt. Aztán kijöttem, és az első napon újra berúgtam, és megint két hétig ittam.”
Teljesen elvesztette a lába alól a talajt. Következett egy újabb öthetes terápia – és az újabb visszaesés.
„Senki nem tudta a választ, legfőképpen én nem, hogy ez miért van. Nagy volt rajtam a nyomás a munkahelyemről, a családomtól, és az akkori páromtól, hogy kezdjek már magammal valamit. Megkaptam a jelzőket, hogy akaratgyenge, használhatatlan, selejt vagyok. Az agyamra mentek ezzel, és persze nagyon rossz volt, mert én már nem akartam inni, de nem tudtam nem inni. Egy napot kibírtam, de evett a fene a pia után, és nem volt eszköztáram, hogy mit csináljak. Elhatalmasodott rajtam az apátia. Belenéztem a tükörbe, és nem akartam látni, aki visszanéz. Nem mertem már beszélgetéseket kezdeményezni, mert nem volt erőm. És akkor a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy újra iszok.”
A Covid alatt mindenféle indokot kitalált, hogy táppénzen maradhasson. Hallomásból úgy értesült, hogy már nem is várják vissza a munkahelyére. Az önsajnálat, a szégyen, a lelkiismeret-furdalás mind az alkohol felé terelte.
„Nem azért iszol ilyenkor, mert annyira kurva finom a vodka, hanem mert nem tudsz önmagaddal, az érzésekkel, a külvilággal megbirkózni. Akkor szépen bezárkóztam a lakásomba, és elkezdtem magam módszeresen leinni.”
Ez majdnem fél évig tartott. Reggel ment vodkáért, hogy minél kevesebben lássák, és aztán ivással telt az egész napja. Fizikailag teljesen legyengült, a külvilággal nem tartotta a kapcsolatot, nem engedett be senkit a lakásba. Volt, aki ekkor már lemondott róla, feladta az érte folytatott harcot.
Amikor már nagyon rosszul volt, kihívta magához a mentőket. Bevitték a kórházba, kapott infúziót, két-három nap alatt nagyjából helyrejött. Hazaérve folytathatta az ivást.
„Emlékszem, egy július végi nap volt. Ültem a kanapén, és elkezdtem beszélgetni a kollégáimmal. Mai napig fel tudom idézni, milyen témákról volt szó, hogyan, milyen szófordulatokkal viccelődtünk. Nekem úgy tűnt, hogy egy egész napot dumáltam velük. Aztán kimentem a bejárati ajtóhoz és láttam, hogy be van zárva belülről. Akkor tudatosult bennem, hogy igazából senki nem volt velem, senkivel nem beszélgettem, csak a fejemben lévő dolgokkal. Ez rettentően megijesztett.”
Tolókocsiba kényszerülve
Felhívott egy nagyon jó hírű, Pécshez közeli bentlakásos intézményt, amely az úgynevezett Minnesota-modell szerint működik. Ez egy Amerikából származó több hónapos terápiás program, melyben nemcsak az egészségügy orvosi ismeretanyagára támaszkodnak, hanem túlnyomórészt saját élményű, felépülésben lévő önkéntes és/vagy fizetett munkatársakat alkalmaznak. A modell az USA-ban már 1949 óta sikeresen működik, ám Magyarországra csak az 1990-es évek végén tört be, és azóta egyre elterjedtebbé vált. Felvették az intézménybe, ám még jó egy hónap volt a beköltözés időpontjáig. Ekkor még keményebben kezdett inni, mint korábban valaha.
