A sárgahasú unka az év kétéltűje 2025-ben, a klímaváltozás és a csapadékhiány veszélyezteti fennmaradását

Habár felülről nézve csak hátuk unalmasnak tűnő rejtő színezete látszik, az egyszerűség csalóka: a sárgahasú unkák szemérmesen elrejtik alsó részük pompás színét, és ragadozóik elriasztására tartogatják. Magyarországi fennmaradásuk több tényező miatt is veszélyben forog, nem véletlenül választotta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya 2025-re az „Év kétéltűjének”. Hazánkban védett, természetvédelmi értéke 50 ezer forint.

A sárgahasú unka korábban „hegyi unka” néven is ismeretes volt, mert főként Közép- és Dél-Európa hegyvidékeinek lakója. Összefüggő elterjedése Németországtól Svájcon, Északkelet-Olaszországon és a Balkánon keresztül a Kárpátokig terjed.

Magyarországon is leginkább középhegységeinkben kirándulva találkozhatunk a sárgahasú unkákkal. A Dunántúlon megtalálható az Alpokalján, az Őrségben, a Zalai-dombságban, a Zselicben, a Mecsekben és a Tolna-Baranyai-dombvidéken, továbbá a Bakonyban és a Visegrádi-hegységben. A Dunától keletre a Mátrában, az Aggteleki-karsztvidéken és a Zempléni-hegységben él, a Börzsönyből és a Bükkből viszont hiányzik. Előfordulását nem kizárólag a tengerszint feletti magasság határozza meg, fontos számára a hűvös mikroklíma és a megfelelő csapadékmennyiség is.

„Gyakran megesik, hogy a távolról jelentéktelennek és élettelennek tűnő erdei tócsák közelebbről szemlélve hirtelen megelevenedek. Felszínüket addig észrevétlen, apró békák lábtempói fodrozzák” – írja honlapján az MME.

A sárgahasú unka robosztus testfelépítésű, mokány kis béka. Hátoldala szürkésbarna, a bőrét tüskés szaruszemölcsök borítják.

Hasi foltjai élénk citromsárga vagy halványsárga színűek, összefüggőbbek, mint a vöröshasú unkáé, és a hüvelykujjra is ráterjednek.

Bőrének mirigyei méreganyagokat termelnek, ezért kevés ragadozó háborgatja. Az unkaméreg a nyálkahártyával érintkezve annak irritációját és gyulladását okozhatja. Veszély esetén megesik, hogy az unka végtagjait és fejét felfeszíti, hátát homorítja, így villantva fel hasának, nyakának és talpának mérgező mivoltára figyelmeztető színét. Ez az úgynevezett „unkareflex”, mely a támadók elriasztását szolgálja.

A hegy- és dombvidéki vizes élőhelyeket kedveli. Élőhelyei főleg üde bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben találhatóak, de az erdők közötti gyepterületeken és bokorfüzesekben is előfordul. Tavasztól őszig vízben vagy annak közvetlen közelében találjuk. Főként kisméretű, időszakos pocsolyákban, erdészeti utakon keréknyomokban, vizesárkokban tanyázik.

Éjjel a legaktívabb, de gyakran nappal is megfigyelhető. Hazánkban általában március végén vagy április első felében bújik elő szárazföldi telelőhelyéről és szinte azonnal vizes élőhelyére vonul. Nászidőszaka hosszan, akár nyár végéig is elhúzódhat.

Jellegzetes „unk-unk” hívóhangja (melyről az unkák a nevüket kapták) a vöröshasú unkáénál gyengébben és magasabban szól.

A nőstény kis csomókban egyszerre 50-100 petét rak. A petéket vízinövényekhez vagy más vízben található tereptárgyakhoz rögzíti. Az ebihalak 1,5–2 hónap alatt alakulnak át kisbékává. Fejlődésük a napsütötte, melegebb vizekben gyorsabban, míg az árnyas, hűvösebb erdei tócsákban lassabban megy végbe.

Vizes élőhelyüket a fiatal és a kifejlett unkák szeptember végén, október elején elhagyják, és telelni vonulnak a környező erdőkbe sziklák, gyökerek alatti üregekbe, vastag avar alá. Tápláléka elsősorban vízi rovarokból, lárvákból, csigákból, pókokból áll, ebihalai viszont főleg algával táplálkoznak.

„A sárgahasú unkát hazánkban legfőképpen a klímaváltozás és a vele járó csapadékhiány veszélyezteti. Magyarországi állományai kis egyedszámúak és sérülékeny élőhelyekhez kötődnek. A faj által előnyben részesített időszakos kisvizek idő előtti kiszáradása egyre gyakoribb jelenség, amely a fokozódó nyári aszályok és a zárt, öreg erdők kivágásának vagy megbontásának következménye. Az erdei utak keréknyomaiban megtelepedő példányok gyakran válnak a munkagépek áldozatául” – hívja fel a figyelmet az MME.

Állandó vizekben szaporodó állományait fenyegeti még az elhibázott haltelepítés, valamint a vizek szennyezése is. A sárgahasú unkára nézve is nagy veszélyt jelent a kétéltűeket pusztító kitridgomba, melyre az unkafélék fokozott mértékben fogékonyak. Feltételezhető, hogy a gombabetegség egyik fontos terjesztője éppen hazai unkáink egyik ázsiai rokona, a terráriumi hobbiállatként korábban nagy számban tartott keleti unka.

A sárgahasú unka hazánkban nagyrészt védett területeken fordul elő, ezért fennmaradása érdekében legtöbbet a helyi erdőgazdaságok és az állami természetvédelem teheti. Erdei élőhelyein a víztestek körüli erdők megtartásával, valamint mesterséges kisvizek létesítésével a faj állományainak visszaszorulása lassítható, és remélhetőleg megállítható.

Ehhez az erdészeti utak mellett kisebb-nagyobb mélyedéseket kell kialakítani, illetve az utakon a tócsák kialakulását meg kell akadályozni és az erdészeti munkákat a faj aktivitási időszakán kívülre kell ütemezni. Ezekkel a beavatkozásokkal nemcsak az utakon történő gépjárműforgalom miatti pusztulás mérsékelhető, de a természetes élőhely vízpótlása is biztosítható. A Bükki Nemzeti Parkban egy uniós projekt keretében több mint 200 mesterséges víztestet hoztak létre a Mátra és a Cserhát területén, ezek sikere jó példa arra, hogy mi a teendő a faj megóvása érdekében – írta honlapján a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.