Május 10-én, szombaton bekövetkezett az, amit már a szezon felénél is elkerülhetetlennek érzett a magyar labdarúgást figyelemmel követők zöme: a Kecskeméti TE kiesett az NB I-ből. Szabó István menesztése mindössze 9 szezonbeli bajnoki meccs után következett be. Ekkor szembesült Gera Zoltán és a KTE vezetősége a 22-es csapdájával. Vélemény.
Kezdjük a történet lényegi részénél: Szabó Istvánnal, a kecskeméti sikeredzővel – akinek a nevét a klub történelemkönyvébe színarannyal kell bevésni – 9 mérkőzésen 5 pontot gyűjtött a KTE. Ismerjük a két lehetőséget: meneszteni vagy nem meneszteni, időt adni vagy gyorsan dönteni. A vezetőség meghozta a súlyos döntést, a közönségkedvenc (aki valószínűleg bármelyik játékosnál népszerűbb volt a szurkolók körében) távozott, a helyére pedig Gera Zoltán lépett, aki játékosként a legmagasabb polcon volt, edzőként viszont még nem bizonyított.
A szurkolók többségének ez a váltás láthatóan nem tetszett, de legalább benne volt a levegőben a változás szele, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy ideig láthatóan új löketet kapott a csapat. Gera érkezésekor csak a vak nem látta, hogy ez a lila-fehér keret nem elégséges a bentmaradáshoz: a két évvel ezelőtti sikercsapatból és a 2023/2024-es keretből a legjobbak zömét – különböző okok miatt – már nem láthattuk a Széktói Stadionban, maximum ellenfélként. Ezzel nem is lenne baj, hiszen pont ez volt a szimpatikus a Kecskeméti TE-ben a legtöbb magyar fociszurkolónak: itt ki tudnak teljesülni a tehetségek, komplex játékosokká válnak, majd piros-fehér-zöldben hallgatják a Himnuszt. Végül pedig távoznak. Itt a probléma nem a távozók számával volt, hanem azzal, hogy nem történt meg a pótlásuk.
A KTE-ben az egyik legszimpatikusabb, hogy nem ragaszkodnak foggal-körömmel olyan játékosokhoz, akik előtt nagyobb lehetőség áll. Itt van élő példaként Nikitscher Tamás, akit La Liga-szinten mikroszkóppal sem látható pénzért, körülbelül 1 millió euróért engedtek el a Valladolidba. Hogy aztán két lila-fehér csapattal is kiessen az élvonalból. Jó, a fricskát félretéve hatalmas dolog, hogy a spanyol élvonalban is megmutathatta magát a középpályás, és tényleg sokat köszönhet a kecskeméti klubnak.
A rövid kitérőt követően vissza a tárgyhoz: 2024 nyarán csupa olyan játékos érkezett Kecskemétre (kizárólag INGYEN, a klub elmúlt időbeli filozófiájának megfelelően), akik nemhogy NB I-es, de NB II-es rutinnal sem nagyon rendelkeztek. Röviden, ez az átigazolási ablak besült – belső információk nélkül nehéz megállapítani, hogy ez Szabó vagy a vezetőség számlájára írható elsősorban. Meggyőződésem, hogy a vezetőség és Gera is belátták, hogy semmi esélyük bentmaradni ezzel a kerettel, ezért a téli átigazolási ablakban bőven igazolni kellett.
Szerintem itt jött el a 22-es csapdájának pillanata: a besülés után vagy mindent egy lapra feltesznek, hogy bravúrosan, némi szerencsével kiharcolják a bennmaradást (amire valljuk be, akkor sem volt sok esély), vagy a klub elmúlt időben megszokott játékospolitikáját folytatva, emelt fővel esnek ki – hogy aztán újra alulról építkezhessenek. Természetesen utóbbi a szurkolókat pillanatnyilag _nagyon_ felháborította volna. Véleményem szerint ez az a pont, ahol már nem lehetett jót húzni, olyat, ami egyszerre népszerű és célravezető. Egyszerűen minden lehetséges döntés rossznak ígérkezett. Így nem is olyan meglepő, hogy rosszul döntöttek. Pedig Gerával egy ideig valóban erőn felül teljesített a csapat.
Ennek az említett politikának az alapja volt, hogy nem kapkodnak, nagyon ritkán költenek pénzt játékosokra, főleg fiatalokkal és – nagyon kevés kivétellel – főleg magyarokkal állnak fel.
Bennem felmerült útközben, hogy ez vajon a klub filozófiája volt-e, vagy esetleg csak Szabó Istváné?
Lényeg a lényeg, ismét döntöttek: télen idehozták például a 30 éves Botka Endrét a Fradiból, Michael López argentin csatárt a finn FC Lahtiból és Driton Camaj montenegrói támadó középpályást a Kisvárdából. Utólag könnyű okoskodni, hogy mennyire váltak be ezek a játékosok (López például 507 perc alatt sem talált be támadó létére az NB I-ben), de Szabó István aligha őket hozta volna kármentésnek. A 23 éves Bocskay Bertalant már hamarabb.
És ha már kármentés, ingyen ez sem a legegyszerűbb – pedig két szezon alatt minimum 2.8 millió euró értékben adtak el játékosokat a Trasnfermarkt szerint. Szemmel látható pénzért pedig ebben az időszakban csak Lukács Dánielt vették: egészen pontosan 300 ezer euróért. A szurkolók ezt is felírhatják a vezetőség számlájára.
Magyarországon nem kötelező feltüntetni az átigazolási árakat, ezért ebben a Tóth Barnaért (aki épp harcban áll a gólkirályi címért és a Magyar Kupa győzelemért a Paks színeiben) kapott pénz például benne sincs. Pedig ez jót tenne az átláthatóságnak – és a világon szinte mindenhol így is van. Talán egyszer…
Sok vitatható megoldást választott a KTE olyan kérdésekben, amelyek döntőek voltak. Szabó Istvánt leváltani (aki amúgy épp csodát tesz Nyíregyházán), mindent egy lapra feltéve, kicsit az eddigi elvekkel szembemenve megpróbálni bent maradni, nevetséges indoklással, jogászkodva fellebbezést benyújtani egy hazai kiesési rangadón szenvedett tükörsima zakó után – ezek mind benne voltak abban, hogy aláássák a klub eddigi becsületét és országos megítélését. Persze nem mondom, hogy ezek könnyű döntések voltak, vagy más feltétlenül jobban csinálta volna, de ez finoman fogalmazva is kapufa lett.
A legszomorúbb, hogy a KTE nem is a pályán, hanem azon kívül lett – külső szemlélőként -egyre antipatikusabb a szezon során. A játékosok és a szakmai stáb mindent megtett, ami tőlük telt – ezt ne vegyük el tőlük. Ez most erre futottta. El kell fogadni, hogy valaki mindig utolsó lesz, bűnbakokat kereseni pedig felesleges egy csapatsportban. Ilyen a futball.
Mekkora probléma, hogy kiesett a Kecskeméti TE?
Gera Zoltánnal sokkal nagyobb, mint Szabó Istvánnal lett volna. Az eddigi szemléletben ez benne van: elég egy év, amikor távozik pár kulcsjátékos és a helyükre szánt emberek nem teljesítenek jól. Vagy sehogy. Ez tényleg benne van – ez nem egy gyár, ahol kiszámíthatóan, futószalagon gyártják a leendő válogatott játékosokat. Az aggasztó sokkal inkább az, hogy nem tudjuk, Gera Zoltán is képes-e ilyen visszafogott költségvetés mellett visszajuttatni a csapatot a következő szezonban. Még azt sem tudjuk, hogy megpróbálja/megpróbálhatja-e. Ismét dönteni kell, immár hamarosan az NB II-ben: mi valójában a KTE filozófiája?
Azt pedig tudjuk, hogy egy szurkoló vérző szívét nehéz begyógyítani, s csak egy biztos recept van rá: A győzelem. Ez esetben az azonnali feljutás.
Az eddigi sikersztorit a KTE életében ez persze nem árnyékolja be. Az élvonalból való kiesés – főleg ebben az abszurd, és elnézést kérek, de borzalmas bajnoki rendszerben – csak nagyon kevés csapatot nem fenyeget. Elég az Újpestre gondolni, Magyarország egyik meghatározó klubjára, ahol ráadásul rengeteg pénz is rendelkezésre áll. Vagy a Debrecenre.
A kecskemétiek remélhetik, hogy hamarosan bebizonyosodik a jelmondat: „Sem magasság, sem mélység nem rettent”. Addig is: talán jövőre…
———————————————————————————————-
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
