A CEU Nádor utcai konferenciaközpontja lassan megtelik, miközben a kora esti fények ráborulnak a belvárosra. A légkörben egyszerre izgalom és ünnepélyesség: Angela Merkel, 16 évig, 2005-2021 között német kancellár, személyesen mutatja be magyar olvasóknak új memoárját, a Szabadság – Visszaemlékezések 1954–2021 címűt, amely az Animus kiadó és a 24.hu gondozásában jelent meg. E cikk írója vendégként járt az eseményen, s pár szót válthatott is Angela Merkellel. Személyes jegyzetei következnek. A CEU legendás, egykori nyüzsgő egyetemi campusában járunk – a nagyelőadó most ismét zsúfolásig megtelt terme visszafogott eleganciával díszítve: a színpadon egy egyszerű asztal, szélen a CEU logója – a kecsup.hu meghívott tudósítójának kicsit hiányzik is a magyar és az európai lobogó – de talán ez a helyes protokoll, ha egy politikai önéletrajz bestsellerének szerzőjét köszöntjük– az esemény most mégiscsak egy könyvbemutató. Vajon lesz-e ennél több belőle? A szerzőt ismerve – biztosan. A közönség szinte tapintható várakozással ül a megtelt padsorokban: egyetemi hallgatók, civil szervezeti vezetők, újságírók, politikai elemzők és diplomaták vegyesen – ismert politikust nem látunk – a főszereplő kivételével. Az esemény ünnepélyes és kiemelt státusát az is erősíti, hogy a CEU nem akármilyen helyszín, hanem szimbolikus tér: a nyitott gondolkodás, a kritikus diskurzus és a tudás szabadságának tere. Német precizitás szerint pontban hatkor belép a két beszélgetőtárs a pódiumra és felcsattan a taps. A beszélgetés moderátora Bánszegi Rebeka, a 24.hu tudósítója, aki kérdéseivel könnyed eleganciával, ugyanakkor rámenősen csalja ki Merkel asszonyból az emlékezést, a reflexiót és a szellemes riposztokat. A riporter érdeme, hogy a beszélgetés egyszerre lett elmélyült, ironikus és önreflektív. „Azért írtam meg a könyvet, mert szeretném én magam elmondani a saját történetemet, nem a mások értelmezésében” – mondja az egykori kancellár. Majd arról beszél, mennyire meghatározta őt keletnémet háttere. „Egy olyan országban nőttem fel, ahol a szabadság csak egy puszta szó volt, nem pedig tapasztalat. Talán ezért is értékelem ma a szabadságot annyira nagyra.” Majd megcsillan a humor is: „Az NDK remek felkészítés volt a (nyugat-német) pártkongresszusokra – az, hogy órákig hallgatsz beszédeket anélkül, hogy bármit mondanál, kiváló tréning a politikusoknak.” Arra a kérdésre, hogy nőként vagy keletnémetként volt-e nehezebb érvényesülni, azt válaszolja: „Nőként. Mindent kétszer kellett elmagyarázni – és közben arra is ügyelni kellett, hogy ne lássanak érzelmesnek. A férfiak határozottak, a nők makacsok. Én próbáltam mindkettő lenni.” A 2015-ös „Wir schaffen das” („Megcsináljuk”) mondatról azt mondta: ez nem naiv kijelentés volt, hanem a felelősségvállalás megnyilvánulása. „Tudtam, hogy nehéz lesz. De a kerítések és az erőszak alternatívája sokkal rosszabb lett volna. Néha a politika kockázatvállalás is.” Putyinról szokásos száraz humorral beszél: „Ő mindig tesztel. Aki fél, az veszít.” Majd hozzáteszi: „Lenyűgözni nem tudott – hacsak nem a nagyon hosszú asztalaival.” A beszélgetés során Merkel kitér a 2015-ös menekültválságra, a német határnyitásra, és arra, hogy ezek a döntések milyen tanulságokkal szolgálnak a politikában. „A döntéseinknek hosszú távú következményei vannak, és a populista, rövid távú narratívák mindig veszélyt hordoznak a szabadságra és az intézményekre” – mondta. A közönség feszülten figyel, csendben hallgat, sokan jegyzetelnek; érződik, hogy ezek a gondolatok Magyarországon különös visszhangra találnak. A beszélgetés egyik központi gondolata az, hogy a szabadság intézményes keretei – független bíróságok, szabad sajtó, átlátható döntéshozatal – nem opcionális elemek, hanem alapfeltételek minden demokráciának. Merkel hangsúlyozza: a szabadság nem anarchia, nem üres határtalanság; értelmezéséhez folyamatos figyelem és aktív részvétel szükséges. Orbán Viktorról elismeréssel, de határozottan szólt: „Sokat vitatkoztunk – és ez rendben van. De a szolidaritás nem svédasztal, ahol csak a legjobbat veszi ki az ember.” Mostani életéről azt mondta: „Csendesebb, de nem üres. Sokat olvasok, főzök, és néha még mindig „kancellár asszonynak” szólítanak. Ilyenkor azt mondom: az régen volt. Most csak Angela vagyok. És ez is szabadság.” Merkel Budapesten is megmutatta, hogy a hatalom elmúlik, de a tartás megmarad. Humorral, higgadtsággal és erkölcsi súllyal beszélt arról, amit kevesen mernek kimondani: hogy a politika emberség nélkül semmit sem ér – és egy jó poén néha többet mond, mint egy egész kormányprogram. Ahogy az est véget ér, a közönség nagy része dedikálásra és közös fotózásra készül a szerzővel. Miközben én is sorban állok egy jó félórát a percnyi személyes találkozásért, előkészítem Szerb Antal rövid, 1935-ös könyvét – angol fordításban – amely Egy marslakó útikalauza Budapestre – egy elvarázsolt ország elvarázsolt fővárosába ad lebilincselő miniportrékat a mindenkori idegennek a legendás magyar esszéista. Őszintén remélem, hogy a szerény ajándék méltó köszönet a könyvbemutató élményéért – a közös fénykép elkészül, közben megkérdez Szerb Antalról, cserébe én is kérdezek egyet – ha már így összefutottunk. Mit jelent a szabadság? „Ott találja a könyvemben – jön a válasz: a szabadság – mi magunk vagyunk: ha azt tesszük, amihez értünk, amit szeretnénk és amiről önként le is tudunk mondani. Szabadság az, ha szabadon beszélhetünk és írhatunk mindenről.” Tökéletes végszó olyasvalakitől, aki veretlenül mondott le a kancellárságól 16 év után – a csúcson is abba lehet hagyni. Angela Merkel: Szabadság – a könyv, amely a múltból a jövőnek szól Angela Merkel új könyve, Szabadság nem csupán politikai memoár – sokkal inkább tükör. Egy korszak tükre, amelyben egy keletnémet fizikusnő a 21. század első két évtizedében a világ egyik legnagyobb hatalmú politikusává vált, és 2024 év végéhez érve döntött úgy, hogy – először igazán – engedi meg a világközvélemény számára, hogy bepillantsunk a merkeli női hatalmi centrum kulisszatitkaiba – ahol személyes történetében ő maga lesz idegenvezetőnk. A könyv olvasása izgalmas élmény, talán azért is, mert Merkel és társszerzője, 1992 óta hivatalvezetője (!) Beate Baumann egyszerű, tiszta stílusban írnak. Nem hemzseg a szöveg metaforáktól, nem harsány és nem is patetikus. Épp ellenkezőleg: a hangsúlyok és az értékítéletek finoman, szinte észrevétlenül rejtőznek a sorok között. Olyan ez a könyv, mint maga Merkel: kimért, de éleslátó; visszafogott, mégis mélyen emberi. Megmosolyogtató, amikor felidézi, milyen kihívás elé állította a Bundeswehr díszőrségét, amikor 2021 decemberi kancellári búcsúztató parádéján Nina Hagen punk himnuszát, a „Du hast den Farbfilm vergessen”-t rendelte eljátszani. Ez is olyan gesztus, amely mögött ott a finom irónia: a keletnémet múltat nem tagadni, hanem sajátosan, sőt humorral illik viselni. Ebben a pillanatban felvillan az a Merkel, akit a hivatalban ritkán láthattunk – a csibészes, humoros, szellemes nő sziluettje. Új elem a könyvben, hogy a kancellár vállaltan erősíti keletnémet identitását. 300 oldalon, önálló kötetnyi terjedelemben mutatja be élete első harmincöt évét (1954-1989), amelyet a fal árnyékában élt. Kancellárként ezt a múltat inkább háttérbe szorította – tudta, hogy a „nyugati klubba” való beilleszkedéshez más hangokat kell megütnie. Akkoriban inkább a „női kártyát” játszotta ki: szövetségeket épített nyugati befolyásos nőkkel, mint Liz Mohn vagy Friede Springer, miközben tudta, hogy a CDU hatalmas, férfiak uralta nyugati bástyáival szemben az NDK-s „ost-identitás” nem előny, hanem akadály volt. Most viszont visszatekint arra az időre, amelyet az 1989-90-ben kivívott szabadság előtti élet határozott meg. Nem keserű, de határozott ítélettel. Mesél a „Marxizmus–Leninizmus” előadásból való kirúgásáról – amit ma is kissé kínosan él meg –, és nem hallgatja el FDJ (az ottani KISZ – a szerk.) – múltját sem. Nincs ebben semmi önigazolás, sem mentegetőzés. Csak őszinte számvetés: ilyen volt, ebből nőtt ki az a politikus, aki a felelősség és az önuralom mestere lett. A Szabadság lapjain felbukkan az a nő, aki a Kremlben fekete öltönyben, mozdulatlan arccal ül, miközben Putyin fekete labradorja fejét az ölébe teszi – és nem mutatja, hogy fél. Aki a férfiak hatalmi játszmái közepette is higgadt marad, és ahogy írja, életét az angol arisztokrácia régi szabálya vezérelte: „never explain, never complain” – soha ne magyarázkodj, soha ne panaszkodj. 
A szerző Merkel és az olvasó Zarándy Zoltán Fotó: Zarándy Zoltán, kecsup.hu
