„A szabadság kora akkor érkezik el, amikor az utolsó zsarnok is meghal” – interjú Denis Scheck német irodalomkritikussal

„Az irodalom mindig is az a tér volt, ahol a hatalmon lévők ellenében az elnyomottaknak jut az utolsó szó, az utolsó mosoly. Mindig azok nyernek, akik börtönben ülnek, vagy akiket cenzúráznak – ők nevetnek a végén, nem a hatalmon lévők” – exkluzív interjú Denis Scheck legendás német irodalomkritikussal a 2025-ös Frankfurti Könyvvásáron.

Ön műsorvezető, irodalomkritikus, médiaszemélyiség, író és egyben műfordító is, különösen amerikai és brit szerzők németre fordítójaként ismert.

Igen, valamikor régen ezzel is foglalkoztam. Az egész tulajdonképpen egy nagy szerelemmel kezdődött – egy bizonyos irodalmi műfaj iránt. Kisfiúként szerettem bele a science fiction-be, a fantasy-be és a horrorba. Annyira elbűvölt ez a világ, hogy saját rajongói magazint kezdtem kiadni. Ebből később egy irodalmi ügynökség született, amelyben ausztrál és new york-i amerikai ügynökségeket képviseltem, főként sci-fi és fantasy szerzőikkel. Képviseltem még – 1989 előtt – az orosz központi írószövetséget és a lengyel írószövetséget is, az ő sci-fi szerzőikkel együtt. Az első interjúmat tizenhárom évesen készítettem – a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom legendájával, Stanisław Lemmel.

Ez aztán belevaló kezdés lehetett egy kamasztól! Melyik volt a kedvenc könyve tőle?

Emlékszem rá: a Pirx kapikány kalandjai a mai napig az egyik kedvencem. Imádom Lem humorát és iróniáját – ezek olyan tulajdonságok, amelyekből ma is sokat tanulhatunk.

2003 óta vezeti legendás televíziós műsorát, a Druckfrisch-t (Nyomdafesték – a szerk.), amely a német közszolgálati ARD csatornán fut, minden hónap utolsó vasárnapján, késő este. A nézők már jól ismerik ikonikus beköszönését: „Herzlich willkommen zum guten Buch zur späten Stunde” – azaz: „Üdvözlöm önöket a jó könyvnél, a késői óránál.” Ez a műsor mára valódi kultusz lett. És ahogy említette, már tizenhárom évesen elindult ezen az úton – igazi korán érő irodalmi csodagyerekként.

Először egy irodalmi ügynökként dolgoztam, majd nagyon hamar fordító lettem. Nagy szerencsém volt: Stuttgartban, ahol éltem, havonta egyszer összegyűltek Németország minden részéből az irodalmi fordítók. Ők fogadtak be engem – akár egyfajta „irodalmi árvát”.

Említette Nádas Pétert és Esterházyt – két kiemelkedő magyar írót. Hogyan került kapcsolatba velük? Ön sok műfordítóval is találkozott, ez köztudott.

Igen, többek között kapcsolatba kerültem egy hölggyel, Hildegard Groschéval, aki a német kiadói világ egyik meghatározó alakja volt, a Stahlberg Verlag tulajdonosa. Akkoriban éppen az S. Fischer Kiadóval zajlott az egyesülésük. Hildegard Grosche a magyar irodalom műfordítója is volt, és ő mutatta be nekem az egyik kedvenc szerzőjét, akit ő fordított: Nádas Pétert. Az első interjúmat Nádas Péterrel 1988-ban készítettem.

Tehát még a rendszerváltás előtt?

Igen, még a „Wende”, a fordulat, a vasfüggöny leomlása előtt. Nádas Péter azóta is közeli irodalmi barátom, és olyan író, akit rendkívül nagyra tartok. Aztán volt egy másik magyar író is, akit szenvedélyesen szerettem – ő volt Esterházy Péter. Nagy megtiszteltetés volt, hogy személyesen is megismerhettem, sőt, barátságot is köthettünk. Egyszer még egy köszöntő laudációt is tarthattam róla, amikor egy gasztronómiai magazin borászati díját nyerte el – őt választották „a legjobb ízlésű borfogyasztónak”, és ez rá tökéletesen illett.

Mikor volt ez?

Körülbelül tizenöt éve, azt hiszem.

Az én első frankfurti emlékem 1999-ből való, amikor a vásár mottója Grenzenlos („Határtalan”) volt. Akkoriban a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztériumban dolgoztam, és meghívtak, hogy csatlakozzam a magyar csapathoz. A honlapért feleltem – még a webkorszak hajnalán jártunk –, és egy „Reneszánsz Könyvtárat” készítettük el. Száz magyar írót képviseltünk, és volt egy „csapatkapitányunk” is – akárcsak a futballban. Természetesen Esterházy Péter volt az, és fantasztikus, humoros, sziporkázó beszédet tartott. Azt mondta, a magyar nyelv egyik legnagyobb paradoxona, hogy világszínvonalú irodalmunk van, de a nyelvünk rabságában élünk. Pár évvel később, 2002-ben Kertész Imrét, idén pedig egy újabb magyar Nobel-díjas írót ünneplünk Frankfurtban, Krasznahorkai Lászlót – de természetesen mindenki tudja, hogy Esterházy Péter is megérdemelte volna.

Egyetértek. Ahogy Nádas Péter is megérdemelné.

Nagy hatással volt rám, amikor a most futó könyvvásáron a Druckfrisch nyilvános TV-felvételén olyan szenvedéllyel és szeretettel beszélt Krasznahorkai Lászlóról. Különösen két művét említette – Báró Wenckheim hazatér és a másik, a híres „egymondatos könyv”, a Herscht 07769 címűt, amelyben Angela Merkel és egy sor német neofasiszta is szerepel. Két legendás kötet, de persze az elmúlt évek során sok más műve is azzá vált. Irodalomkritikusként, aki oly jól ismeri a világirodalmat, hogyan értékelné a magyar irodalom helyét a világban?

Emlékszem, Michael Naumann, Németország első kulturális államtitkára mondta egyszer „Amikor egy német kiadó a csőd szélére kerül, elutazik Magyarországra, felfedez egy írót – és az ő könyvével biztosan elkerüli a bukást.” Így fedeztek fel olyan szerzőket, mint Esterházy Péter vagy Márai Sándor – akik hirtelen óriási népszerűségre tettek szert. Jómagam felfedeztem egy írót, akit Esterházy is nagyon kedvelt, egy klasszikus magyar szerzőt, Kosztolányi Dezsőt. Az egyik története, Esti Kornél novelláiból, a „művelt, de titokzatos fordítóról, igazi mestermű. Irodalmi halhatatlanságot érdemel. Egy olyan műfordítóról szól, akinek kleptomán hajlama van: amikor az eredetiben egy hintót hat ló húz, az ő fordításában csak négyet. Ha egy hercegnő három soros gyöngysort visel, a fordításában csak két soros nyaklánca van. A történet végén pedig egy lista szerepel arról, hogy mit lopott egész fordítói pályája során. Ez egy igazán csodálatos, ötletes történet a nagy Kosztolányitól. A kortárs magyar irodalmat is nagyon nagyra becsülöm – és nemcsak Krasznahorkai László vagy Nádas Péter, hanem más figyelemre méltó szerzők miatt is. Például az egyik legfontosabb kortárs német író valójában magyar útlevéllel is rendelkezik: ő Theresia Mora. Úgy gondolom, a következő 10–15 évben akár Nobel-díjra is esélyes lehet. Az írónő Németországban rendkívül népszerű, komoly, modern hangot ütött meg már legelső novellagyűjteményében is, amely éppen Magyarországon, szülőhazájában játszódik. Talán még nem központi szereplő a magyar irodalmi életben, de biztosan érkezőben van.

Valóban, az írónő már régóta a magyar olvasók horizontján szerepel és beérkezése a csúcsra valóban a lehetőségek között szerepel. De vajon mi a jelentősége az Ön számára a könyvvásároknak, például a Frankfurti Könyvvásárnak, ha visszatekintünk annak félévezredes történetére?

Számomra a Frankfurti Könyvvásár olyan, mint egy karácsonyi ünnep egy nagy családban. Immár több, mint negyven éve járok ide, rengeteg embert ismerek, vannak, akiket szeretek, s olyanok is, akiket kevésbé, de biztos vagyok benne, hogy itt újra és újra találkozhatunk. Frankfurt könyvvására egy évszázadok óta tartó folyamatos beszélgetés az irodalomról. A könyvkiadás alapvetően emberi kapcsolatokról szól – ez az iparág egy „people’s business”, ahogy angolul mondják. Ezek a személyes találkozások azok, amelyekből a világirodalom megszületik. És ha komolyan végiggondoljuk, hogy valójában mi is az, amit „világirodalomnak” nevezünk, az valójában néhány ezer ember munkájának eredménye: a kiadók, szerkesztők, fordítók, írók tevékenységének gyümölcse. A könyvkiadás és az irodalom végtére is nagyon humánus és személyes vállalkozás. Jómagam nap mint nap követem az irodalmi világot, hasonlóan ahhoz, ahogy Esterházy is hangsúlyozta, hogy profi olvasóként kezdte pályáját. Mindig lenyűgöző érzés Frankfurtba megérkezni: több ezer ember jön a könyvvásárra Ázsiából, Dél-Amerikából, az Arab világ minden tájáról, sokan közülük hagyományos viseletben. Gyakran egy véletlen találkozás hozza el a valódi felfedezést. Például találkozol valakivel egy frankfurti bárban, amikor valaki Namíbiából azt mondja neked: „Nézze ezt az írót”. Lehet, hogy másnapra elfelejted a találkozást, de évek múlva újra felbukkan a név, és rádöbbensz: „Ó, igen ez az ember esélyes az Irodalmi Nobel-díjra.” Egyszer a Kairói Könyvvásáron is részt vettem, ahol a kiadók szó szerint szamarak hátán hozták a könyveiket, és cserélték őket az Arab világban. Pontosan így zajlott az üzlet a jó 500 évvel ezelőtti lipcsei könyvvásáron is – amin maga Luther Márton is részt vett.

Mi a víziója szakmáját illetően, különösen az AI megjelenését figyelembe véve?

Nem félek a mesterséges intelligenciától, az emberi butaságtól viszont halálosan rettegek. Tizenhárom éves korom óta járok a Frankfurti Könyvvásárra, és mindig is volt egyfajta „végítélet” hangulata a könyvkiadói iparnak: először jöttek az olcsóbb, puhatáblás könyvek, majd megérkezett az Internet és az e-könyv, most itt az AI, a mesterséges intelligencia – mindig van valami, amit démonizálnak világszerte. Mégis úgy látom, az irodalom és a könyvkiadás is erős és reziliens, rugalmasan ellenáll a kihívásoknak, és a következő évszázadokban is fennmarad.

Ha egy kicsit hátralépünk, és az irodalom fejlődését az ókori görögöktől napjainkig nézzük, akkor azt látjuk, hogy a 20. században tapasztalt irodalmi kultúra története korántsem volt magától értetődő jelenség.

Valóban, ez soha nem volt természetes adottság. Az irodalom évszázadokon keresztül egy nagyon is szűk társadalmi elit réteg kiváltsága volt és könnyen lehet, hogy a jövőben ez ismét így lesz. Én abban a szerencsében részesültem, hogy ifjúságomat és formálódó éveimet olyan társadalomban tölthettem, amely Willy Brandt és a szociáldemokrata kancellárok idején fokozatosan megnyílt: amikor a munkásosztály gyermekei először kaptak lehetőséget felsőfokú tanulmányok folytatására. Ez volt az a korszak, amikor az olvasók köre szélesedett. Ma azt látjuk, hogy ez a kör Németországban ismét szűkül — de összességében azért én optimista vagyok. Meggyőződésem, hogy az irodalom fenn fog maradni, míg mi emberek halandók vagyunk természetesen. Amikor Max Brod egy híres beszélgetésükben megkérdezte Franz Kafkát, hogy „Van-e számunkra, emberek számára bármiféle remény?” Kafka azt felelte: „Nem, egyáltalán nincs remény. A világban mérhetetlenül sok a reményforrás — de nem a mi számunkra.”

Szép, bár borús lezárás lenne ez beszélgetésünkhöz, de engedjen meg még egy utolsó kérdést. Mi az üzenete azokhoz az illiberális politikusokhoz, akik igyekeznek beszűkíteni az irodalom, a szabad gondolkodás és a független média mozgásterét?

Az irodalom történelme egyértelmű tanulságot hordoz: aki megpróbálja elfojtani az irodalmat, hosszú távon mindig elbukik. Az irodalom mindig is az a tér volt, ahol a hatalmon lévők ellenében az elnyomottaknak jut az utolsó szó, az utolsó mosoly. Mindig azok nyernek, akik börtönben ülnek, vagy akiket cenzúráznak – ők nevetnek a végén, nem a hatalmon lévők. Biztos vagyok benne, hogy így lesz Magyarországon is, Orbán úrral kapcsolatban sem kételkedem ebben. Ő is csatlakozni fog azok hosszú sorához, akik a 18., 19. vagy 20. században megpróbálták elhallgattatni az irodalmat — és mind elbuktak. Ahogy a névrokonom, a nagy francia gondolkodó, Denis Diderot mondta egyszer: „Az ember csak akkor lesz igazán szabad, amikor az utolsó királyt az utolsó pap beleivel fojtják meg.” És én pedig úgy gondolom, a szabadság kora akkor érkezik el, amikor az utolsó zsarnok is meghal.

Az interjút készítette: Zarándy Zoltán