Van este, amely ugyanolyan, mint a többi. A lépcsőház csendes, a postaláda hideg fémje megszokott, a mozdulat rutinszerű. Aztán egyszer csak ott lapul egy kiadvány, amely benyúl a gondolataid közé, a gyomrodba, a lelkiismeretedbe — és hirtelen már nem ugyanolyan az este. Már nem ugyanolyan a lépcsőház sem. Mert a propaganda kilép a közterek plakátjaiból és belesétál az otthonodba.
Ma így jártam. Este indultam haza, s a Bocskai utca egyik lépcsőházából kilépve megpillantottam a reklámtermékek gyűjtőjében azt a kiadványt, amelyet az interneten már láttam, de nem hittem, hogy Kecskemétre is eljut. Nem tudom miért gondoltam, talán még mindig naiv vagyok. Pontosabban voltam.
Bevallom, újságíróként, apaként, nagyapaként — emberként — valami végérvényesen megrendített. Hazaérve egy ideig ültem és néztem a magammal hozott szennyet és roppantul el voltam keseredve. Leültem és megírtam a véleményemet. Mert nem hagyhattam szó nélkül.
Egy címlap, amely nem informál, hanem támad
A Mediaworks „Háború vagy béke?” kiadványa első ránézésre figyelemfelkeltő. Második ránézésre félelmetes. Harmadikra pedig mélységesen elkeserítő. Az atombomba gombafelhője alá írt „Európa a háború felé tart” cím, a síró gyerek, a piros betűkkel üvöltő „Ez nem a mi háborúnk!” felirat — ezek nem a valóság bemutatására szolgálnak. Ez a montázs nem tájékoztat. Nem elemez. Nem magyaráz. Ez a montázs támad. A mi félelmeinket, reményeinket, ösztöneinket támadja. A kollektív szülői aggodalmat, a háborúval szembeni természetes emberi rettegést. A kiadvány célja nem az, hogy gondolkodásra késztessen, hanem hogy bénító szorítást tegyen a mellkasunkra, és azt suttogja: „Félj. Mert ha nem félsz, nem húzod be az ikszet oda, ahová mi szeretnénk.”
A gyerekek felhasználása a háborús félelem fokozása érdekében a morális mélypont
A magyar történelem tele volt traumákkal. Tele volt háborúval, kitelepítéssel, sorozásokkal, elveszített fiatal életekkel. Tudjuk, milyen ára van annak, amikor a politika a gyerekeinkre teszi rá a kezét. Épp ezért van döbbenetes ereje annak, hogy egy kiadvány ma Magyarországon gyermeki arcokat használ fel a félelemkeltéshez. Nem vitatom a politikai kommunikáció jogát a saját üzenethez. Nem vagyok naiv: tudom, hogy a kampány az kampány. De van egy határ, amelyhez nem szabadna nyúlni: a gyerekek félelme, a családok biztonsága. Ha ezt az utolsó erkölcsi védvonalat is áttörik, akkor nem marad más mögötte, csak sivár hatalomvágy és a közösség iránti teljes közöny.
A név nélküli jelenlét: amikor a Fidesz nincs ott, de minden sora ott vibrál
A kiadványban a Fidesz neve sehol nem szerepel. A kommunikációs sémája azonban tökéletesen megegyezik a párt narratívájával. Mint amikor egy színész már az első mozdulatáról felismerhető, akkor is, ha álarcot visel. A kiadvány ugyanakkor nem marad a sejtetés szintjén: a Tisza Párt politikusai jelennek meg benne, olyan mondatokkal, amelyeket soha nem mondtak. Ez már nem propaganda, ez politikailag gyártott fikció, amelyet objektív információként kínálnak fel. Ez a technika egyszerű: megteremtem az ellenséget, kitalálom, mit mondott, majd megvédem tőle a népet. A probléma nem csak szakmai. A probléma erkölcsi természetű.
Újságíróként szégyellem, hogy ilyen kiadvány viseli a Bors, tehát egy „újság” nevét
A kiadvány impresszuma szerint a BORS szerkesztősége készítette. Ha ez így van, akkor nehéz elhessegetnem a kérdést: dolgozik-e még ott újságíró? Újságírói szemmel nézve ez a kiadvány nem esik bele semmilyen szakmai kategóriába. Nem hír, nem riport, nem elemzés, nem interjú. Ez agitáció. Olcsó, manipulatív, félelemből építkező agitáció. Én 1990 után, botcsinálta helyi politikusként majd az újságírói pályán láttam már sok mindent. De azt még soha nem láttam, hogy egy újságíró nevét adja ahhoz, hogy gyerekeket és atombombát ragasztanak össze egy politikai szereplő démonizálása érdekében. Ez már nem szakmai csúszás. Ez szakmai önfeladás. Újságíró ugyanis nem tesz gyerekeket egy atomrobbanás árnyékába a címlapon. Nem ijesztgeti a szülőket hamis katonai sorozással. Nem manipulál idézeteket. Nem készít olyan kiadványt, amely a legprimitívebb félelemre épít – mert az újságíró feladata nem a rémítés, hanem a tájékoztatás. Ezt a „művet” propagandisták készítették, nem újságírók. És ezt a szégyent – akár akarják, akár nem – egyszer fel kell majd vállalniuk. Kálmán Erika elnök-vezérigazgatónak és Végh László főszerkesztőnek nem lesz könnyű megbirkózni azzal, hogy nevüket adták ehhez a kiadványhoz.
A társadalom állapot tükre: mit engedünk meg magunknak?
Ez az írás, a véleményem, azonban nem csak a BORS-ról szól. Ez rólunk is szól. Hogyan reagálunk arra, ha valaki a félelmeinkkel játszik? Mennyit engedünk be a mindennapjainkba a propaganda suttogásából? Hol húzzuk meg a saját határainkat? A mai Magyarországon nem az a kérdés, ki melyik pártra szavaz. A mai Magyarországon az a kérdés: hagyjuk-e, hogy úgy bánjanak velünk, mintha nem lennénk képesek megkülönböztetni az igazat a hazugságtól? A társadalmak nem egyik napról a másikra romlanak meg. A társadalmak lassan sodródnak bele a közönybe. A félelem és a manipuláció csendesen csöpög. Először csak egy plakát. Aztán egy tévéműsor. Aztán egy „különszám”. Aztán ott van a postaládádban. A konyhaasztalodon. A fejedben. És egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem kérdezel. Elfogadsz. Tűrsz.
A feladat most egyszerű: nem tűrni tovább
Én szerda este, amikor a BORS kiadványa ott feküdt a kezemben, éreztem, hogy ezt a szintet már nem lehet szó nélkül hagyni. Ez a kiadvány átlépett egy határt. Olyan határt, amelyet nem politikai érdek, nem kampánylogika és nem a médiacézár akarata jelöl ki. Ez a határ az emberi méltóság. A gyermekeink biztonsága. A valóság iránti tisztelet. Ez a kiadvány ezeket gázolta le. A zsarnokságra épülő rendszernek mindig akkor van vége, amikor az emberek már nem fogadják el, hogy így beszéljenek velük. Hogy így nézzenek rájuk. Hogy ilyen eszközökkel manipulálják őket. A végén csak egy kérdés marad. Nem az, hogy ki nyeri a választást. Nem az, hogy ki áll a béke vagy a háború pártján. A kérdés így hangzik: maradt-e még annyi tartás bennünk, hogy nemet mondjunk arra, ha a gyerekeink félelmével akarnak szavazatokat szerezni? Ha a válasz igen, akkor még nincs veszve minden. Ha a válasz nem — akkor a BORS kiadványa nem csak tünet, hanem a végzet.
