Vannak pillanatok, amikor az ember érzi, hogy tanúja lehet valami különlegesnek. Ilyen volt számomra Karikó Katalin kecskeméti előadása is – azé a Nobel-díjas professzor asszonyé, akinek az egész világ köszönettel tartozik azért, hogy a Covid–19 visszaszorult. Ki tudja, hány életet mentett meg, hány családot óvott meg a teljes összeomlástól.
És most, ott ülve a nézőtéren, egy olyan élményben részesültem, amire nem voltam felkészülve. A színpadon egy világhírű tudós ült, mégsem láthattunk mást, mint egy csodálatos személyiséget. Semmi allűr, semmi modorosság – csak őszinte történetmesélés, derű és hitelesség.
Hihetetlen, de hallgatva őt az ember még hasonlóságokat is felfedezhet vele: az egyszerű, vidéki származás, a kedvenc sorozat, a Columbo, vagy épp a gyermekkori kíváncsiság, amikor nővérével szétszerelték a rádiót, hogy megnézzék, hol bujkálnak benne a „kis beszélő emberek”. Gyerekként én is pontosan ezt hittem, és ma is a Columbo a kedvencem. Persze nem ezek tették őt azzá a zsenivé, akit ma az emberiség számos díjjal jutalmazott – de talán épp ezek az apró, emberi részletek mutatják meg, miért tudunk hozzá ennyire kapcsolódni.
Karikó Katalin mégsem tartja magát zseninek. Nem is a legokosabbnak. Azt mondja, egyszerűen csak kitartó, szorgalmas, rengeteget olvasott egész életében, és mindig kíváncsi volt. Ez az egyszerűség és szerénység árad belőle minden szavában.
Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen világhírű professzor majd száraz tényekről és kutatási adatokról beszél, de ő más. Egyetlen száraz adat sem hangzott el. Helyette engedett, hogy belássunk az életébe – gyerekkorától a Nobel-díjig. Mindezt olyan kedves humorral és természetességgel, hogy az ember szíve megtelik melegséggel.
Az előadás élvezhetőségét csak fokozta a beszélgetőtárs, Árvai Zoltán, aki olyan kérdéseket tett fel, amelyek valóban a valódi Karikó Katalinról szóltak – nem a tudósról, hanem az emberről.
