Jogász a Rozi-ügyről és az állatvédelemről: mindent az Alaptörvénynél kellene kezdeni

A visszatartó erő nem ott kezdődik, hogy „nagy büntetést lehet kapni”, hanem ott, hogy biztosan lesz a tetteknek következménye – véli a KecsUP Híreknek interjút adó Kelemen Dóra. A „Szigorúbb büntetést Rozit, a kiskutyát megkínzó férfinak!” elnevezésű petíciót elindító, majd azzal közel ötvenezer aláírást összegyűjtű jogász és állatvédő szerint Magyarországon az állatvédelem nem tekinthető sem jogilag, sem intézményileg, sem pedig pénzügyileg valódi prioritásnak, hiszen azt az állam nem vállalta fel felelősségként. A jelenlegi helyzet ugyanakkor orvosolható lenne, ám ahhoz a szakember meglátása alapján nem kizárólag a jogszabályok szintjén kellene gondolkodni.

Rozi egykori gazdájának büntetése, mennyire tekinthető szigorúnak a 60 nap elzárás, és van-e visszatartó ereje?

A 60 nap elzárás a jelenlegi jogszabályi keretek között formailag a szigorúbb ítéletek közé sorolható, különösen ahhoz képest, hogy az ügy eredetileg pénzbüntetéssel zárult volna. Tartalmilag azonban nem tekinthető valódi visszatartó erejű ítéletnek.

Ezt sokan fel is vetették az ítélethirdetés után.

A probléma nem csak az időtartam, hanem az ítélet mögötti jogi gondolkodás. A bírósági értékelés súlypontja nem magára a brutális cselekményre került, jelesül, hogy az állatot az autó mögé kötötték, hanem arra, hogy az elkövető nem hárította el az általa okozott sérülések kiszámítható és súlyos következményeit, ezzel a szenvedést tovább növelte.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a rendszer nem a kegyetlenséget bünteti elsődlegesen, hanem annak utólagos „rossz kezelését”. Egy ilyen logika mellett nem lehet valódi elrettentésről beszélni, mert a társadalmi üzenet nem az, hogy bizonyos cselekmények önmagukban elfogadhatatlanok, hanem az, hogy jogi minősítés kérdése, mennyire járnak következménnyel. A visszatartó erőt ugyanis nem a kiszabható büntetés mértéke, hanem annak elkerülhetetlensége teremti meg. Ez büntetőjogi alaptétel: ha egy cselekmény következménye bizonytalan, ritkán alkalmazott vagy könnyen kikerülhető, akkor a legsúlyosabb büntetési tételnek sincs valódi elrettentő hatása.

Magyarországon az állatkínzás esetében éppen ez a probléma. Az elkövetők reálisan számolhatnak azzal, hogy az ügy nem derül ki, vagy ha mégis, akkor nem derítik fel. Amikor azonban ez megtörténik, akkor nem bizonyítják megfelelően vagy a jogi minősítés elkerülhetővé válik. Ez a kiszámíthatatlanság öli meg a visszatartó erőt.

Ezt a kiszámíthatatlanságot hogyan lehetne megszüntetni?

A valódi elrettentés három egymásra épülő feltételhez kötődik. Elsőként a már említett felderítéshez, hiszen az állatkínzásos ügyek döntő többsége ma rejtve marad. Eljárás jellemzően csak akkor indul, ha extrém bizonyíték, például videófelvétel készül róla. Egy működő rendszerben azonban az elkövetőnek tudnia kellene, hogy reális esélye van annak, hogy az ügy napvilágra kerül, mert van kapacitás, rutin és kötelező reagálás a súlyos jelzésekre.

A második feltétel a bizonyítás, vagyis hogy az ne legyen esetleges. Súlyos bűncselekményeknél, például emberölésnél, kiforrott szakértői és forenzikus protokollok működnek, az állatkínzásnál viszont ez hiányzik. Amíg nincs egységes, kötelező igazságügyi állatorvosi protokoll és egyértelmű okozati lánc-elemzés, addig az elkövető joggal számíthat arra, hogy a felelősség elkenhető.

Harmadik feltételként pedig a jogi minősítést és a következményt lehet megemlíteni. A visszatartó erő ugyanis ott szűnik meg végleg, amikor még bizonyított cselekményeknél is megnyílik a lehetőség a „puhításra”, a gondatlanságra, enyhébb kategóriára, utólagos és soha nem bizonyított körülményekre hivatkozva. Ha bizonyos cselekményeknél nem automatikus a súlyos jogkövetkezmény, akkor az elkövető nem a jogtól, hanem legfeljebb a nyilvánosságtól tart.

Jogi szempontból jelenleg mennyire van komolyan véve az állatvédelem Magyarországon?

Ha szigorúan jogi és intézményi szempontból vizsgáljuk, akkor ki kell mondanunk: Magyarországon az állatvédelem nem tekinthető valódi állami prioritásnak. Sem jogilag, sem intézményileg, sem pénzügyileg. A jogszabályok ugyanis léteznek, de a végrehajtás krónikusan alulfinanszírozott, ami alapjaiban határozza meg a gyakorlatot. Az állatvédelem ma nagyrészt civil szervezetek és magánszemélyek vállán nyugszik, akik saját forrásból, adományokból, sokszor önkizsákmányoló módon próbálják pótolni az állam hiányzó szerepét.

A menhelyek helyzete erre a legélesebb bizonyíték. Az ott lévő állatok jelentős része azért került oda, mert bántalmazott vagy elhanyagolt volt, a többieket egyszerűen kidobták. Ezek a szervezetek azonban folyamatos forráshiánnyal küzdenek, és sokszor nem tudnak megfelelő állatorvosi ellátást, rehabilitációt biztosítani védenceik számára, és sajnos kapacitáshiány miatt nem ritkán már a mentést sem tudják vállalni. Ez nem civil kudarc, hanem állami mulasztás.

A jogi problémák és a pénzhiány pedig egymást erősítik! Mert amíg az állat jogi értelemben „dolog”, addig az állatvédelem nem jelenik meg költségvetési prioritásként. És amíg nincs érdemi állami finanszírozás, addig nincs dedikált nyomozati kapacitás, nincs egységes szakértői háttér, nincs következetes ellenőrzés, nincs valódi végrehajtása a meglévő szabályoknak sem. Ezért történhet meg, hogy az állatkínzásos ügyek túlnyomó többsége soha nem jut el a bíróságig, és ezért marad az állatvédelem döntően reaktív, botrányokra épülő terület.

Az állam ezzel szemben azon az állásponton van, hogy ők mindent megtettek már, amit megtehettek. Ezek szerint nem eleget?

Valódi változást nem lehet pusztán alsóbb szintű törvénymódosításokkal elérni. Az állatvédelmet az Alaptörvénynél kell kezdeni. Rögzíteni kellene, hogy az állat érző lény, saját értékkel és védendő jóléttel rendelkezik. Ez nem szimbolikus kérdés: ez határozza meg, hogy a teljes jogrendszer, a nyomozástól az ítélkezésig, milyen szemléletből indul ki. Ott, ahol az alkotmány érző lényként védi az állatokat, megszűnik a „csak egy állat” gondolkodás, és a bírói gyakorlat automatikusan szigorodik.

Fontos azonban kimondani azt is, hogy a Btk. jelenleg is ismeri az állatkínzás minősített eseteit. A probléma így nem az, hogy ezek nem léteznek, hanem az, hogy túl tág, értelmezésfüggő fogalmakra épülnek, ezért a gyakorlatban könnyen kiüresednek. A Rozi-ügy is megmutatta, hogy még extrém cselekmények esetén sem automatikus a súlyos minősítés, mert a jogalkalmazás eltolhatja a hangsúlyt a cselekmény brutalitásáról az utókezelésére.

Márpedig büntetőjogi szinten a minősített eseteket objektív tényállásokhoz kellene kötni, ahol nincs mérlegelési lehetőség. Bizonyos cselekményeknek (pl. vonszolás, megkötés, súlyos fizikai bántalmazás) eleve minősített esetnek kellene lenniük, amik kapcsán ki kellene zárni a gondatlanság jogi kategóriáját. Az állattartástól való hosszú távú vagy végleges eltiltásnak pedig alap és kötelező jogkövetkezménnyé kellene válnia a súlyos ügyekben, amit ellenőrizni is kellene.

Eljárásjogi szinten pedig szükség lenne a kötelező igazságügyi állatorvosi szakértői protokoll bevezetésére, súlyos gyanú esetén az állat azonnali ideiglenes kiemelésére, valamint az állatorvosi és állatvédői jelzések szakmai súlyának rögzítésére.

Összességében mi lenne a megnyugtató megoldás az állatvédelem jelenlegi helyzetére?

A megnyugtató megoldás nem egyetlen ítéletben és nem kampányszerű szigorításban rejlik, hanem a jogi alapok megváltoztatásában. Például abban, ha a büntethetőségi korhatár 12 évre csökken, ami egy ilyen esetben inkább védelmi, semmint bosszúlogika lenne. Hisz az olyan esetek során, ahol egy 13 éves gyerek a közösségi médiás tartalom kedvéért halálra bántalmaz egy állatot, nem söpörhető félre pusztán életkori okokra hivatkozva. Ez ugyanis nem pusztán állatvédelmi, hanem gyermekvédelmi kérdés is, miután az ilyen gyerekek nevelése során valami súlyosan félremegy.

Ám amíg az Alaptörvény nem mondja ki, hogy az állat érző lény, addig minden további módosítás csak tünetkezelés. Ráadásul amíg ez nem változik, addig Magyarországon sem a kutyák, sem a macskák, sem pedig más élőlények nincsenek valódi biztonságban. Mert Rozi ügye megmutatta, hogy a rendszer újra és újra talál kiskapukat, legyen szó pénzbüntetésről, enyhítésről vagy bagatellizálásról.