Az új kormány még meg sem alakult, mégis mintha hirtelen egy nagy kívánságműsorba csöppentünk volna az országgyűlési választások után. A kormányváltásra szavazó tömeg még jóformán föl se fogta a megkönnyebbülést, még csak kezdi szokni a frissülő levegőt, mégis – érthető módon – mindenki azonnal hangot adott a kívánságainak.
Az ancien régime-re szavazók egyelőre nagyon el vannak keseredve, néhányan ugyanakkor már ocsúdnak, hogy mégiscsak felkelt a nap, és a közösséget, amihez tartozunk, újra Európai Uniónak kezdi nevezni még a korábbi állami kormánymédia is. Érdekesen gyorsan tudott szakítani azzal a gyakorlattal, amikor a magyar bűnbakkereső elkeseredettség fővárosok nevét hajtogatva emlegette az ellent: Isztambul, Bécs, Berlin, Moszkva. Ezek sorában lett friss kreálmány, vagy még pontosabban politikai termék: Brüsszel.
Kit kéne lecsukni mikor, kit kell azonnal elszámoltatni, mit hogyan kéne azonnal csinálni, kit hova kéne mielőbb kinevezni… Csak úgy záporoznak a kívánságok, szinte túlkiabálhatatlan zsivajt képezve, és bár nem akarná növelni a zajt, e sorok írója sem tudja megállni, hogy egy bár nem nagy horderejű, de számára annál fontosabb kívánságát kifejezze.
Nevezzük mielőbb újra megyének a megyét.
A vármegye – és az ispán – elnevezés bevezetése ugyanis nem politikailag produktív, nem valamilyen célt szolgáló intézkedés volt, hanem egyszerű csicskáztatás. Egyszerű pszichológiai alázás, kicsit olyan, mint amikor a kutya orrát belenyomják a saját székletébe: nem vita, nem érv, csak erődemonstráció. A vármegye elnevezés ránk kényszerítése azt sugallta: „Látjátok? Ezt is megtehetjük.”
