Hogyan lehet bemutatni újszerűen, mégis autentikus módon a holokausztot úgy, hogy ne adatokat és számokat, hanem egyéni sorsokat ismerjünk meg? Erre a kérdésre keresi a választ „A fény mint tanú: Fotográfia és emberi sorsok a holokauszt árnyékában” című kiállítás, amely 2026. június 18. és augusztus 25. között tekinthető meg a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban, az egykori városi ortodox zsinagóga épületében. A kiállítás a kecskeméti zsidóság deportálásának emléket állító megemlékezéssorozat része. Bálint Levente írása. A tárlatot megnyitó Pető-Dittel Szilvia holokauszt-oktató, a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet regionális képviselője szerint „a holokauszt áldozatai nem arctalan tömeget alkottak. Mindegyiküknek neve, családja, története és élete volt”. „A holokauszt-fotók nem semleges dokumentumok” „A holokausztról alkotott képünket nagymértékben a fennmaradt fényképek formálják. Ezek a fotók azonban nem semleges dokumentumok” – hangsúlyozta Pető-Dittel Szilvia holokauszt-oktató a kecskeméti kiállítás megnyitóján. Mint fogalmazott, minden kép mögött áll egy készítő, egy nézőpont és egy szándék. „Sokan nem tudják, hogy a legismertebb holokauszt-képek jelentős részét náci fényképészek készítették. Ezek a képek gyakran nem az áldozatok, hanem az üldözők szemszögéből örökítették meg a történéseket. A fényképek ezért nem pusztán történelmi dokumentumok, hanem egy adott nézőpont lenyomatai is. Sok esetben a zsidó embereket megalázott, arctalan tömegként ábrázolták – éppen úgy, ahogyan a náci propaganda látni és láttatni akarta őket” – fogalmazott Pető-Dittel Szilvia. A kecskeméti kiállítás lényege éppen ebben áll: a bemutatott felvételek jelentős részét nem a tettesek vagy külső szemlélők készítették, hanem maguk a zsidó túlélők. Olyan emberek, akik átélték a Soá minden borzalmát. „Szeretnénk, hogy az áldozatok hangja, világnézete és értékrendje is megjelenjen, és a képeken keresztül beépüljön a kollektív tudatunkba” – mondta Pető-Dittel Szilvia. Így maradtak fenn a gettók titkos fotóarchívumai A kiállítás többek között a varsói gettóban működő Oneg Shabbat örökségéből dolgozik: a titokban működő dokumentációs hálózatot zsidó értelmiségiek és civilek hozták létre. A földalatti mozgalom célja az volt, hogy a gettó mindennapjait és a náci terror működését a lehető legrészletesebben rögzítse, hogy azok a háború után bizonyítékként szolgáljanak. Az anyagokat – naplókat, jelentéseket, fényképeket és személyes feljegyzéseket – titokban rejtették el: tejeskannákban és fémdobozokban, a varsói gettó alá ásva. A háború után az elrejtett archívum a holokausztkutatás egyik legfontosabb forrásává vált, és meghatározó szerepet játszott a Yad Vashem gyűjteményi és emlékezetpolitikai munkájában is. A kecskeméti kiállítás részben erre az archívumra épül. A gettókból fennmaradt fotóarchívumok életveszélyes körülmények között készültek. George Kadish és Mendel Grossman olyan környezetben dokumentálták a mindennapokat, ahol a lebukás az azonnali kivégzésnél is kegyetlenebb retorziókat vonhatott maga után. Gipsz alatt elrejtett fotók George Kadish – eredeti nevén Zvi Kadushin – egy német kórház röntgenosztályán dolgozott, ami különleges lehetőséget biztosított számára: hozzáfért olyan anyagokhoz, amelyekkel a negatív fényképeket elő lehetett hívni. Az elkészült felvételeket olykor rendkívül leleményes módon csempészte ki a nácik által felügyelt kórházból; előfordult, hogy betegek gipszkötése alatt rejtette el őket. Kadushin túlélte a háborút. Később kiállításokat szervezett, gyakran maguknak a túlélőknek. Meggyőződése volt, hogy a képek megtekintése és a múlt felidézése gyógyító, terápiás hatással is bírhat.
1 / 9
kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum
„A fény mint tanú: Fotográfia és emberi sorsok a holokauszt árnyékában” című kiállítás / Fotó: Bálint Levente
A łódźi gettó fotósa, a halálmenet áldozata A kiállítás másik alakja, Mendel Grossman, a łódźi gettó fotósa, nemcsak saját életét, hanem családja sorsát is kockára tette minden egyes exponáláskor. A gettó zsidó tanácsának vezetője a veszély miatt megtiltotta számára a fényképezést, ő azonban tovább folytatta dokumentációs munkáját. A fotós végül nem élte túl a háborút. Egy halálmenet során, amikor már nem tudta tartani a tempót, egy SS-katona agyonlőtte. Halála után nővére megtalálta az elrejtett negatívokat. Az anyagot Izraelbe juttatták, ahol előhívták a képeket. Bár a gyűjtemény egy része megsemmisült, a fennmaradt felvételek ma a holokauszt történetének legfontosabb vizuális dokumentumai közé tartoznak. A kiállítás a szovjet felszabadító csapatok által készített fotókból is bemutat válogatást. Ezek a felvételek jelentősek, ugyanakkor bizonyos történelmi összetettségekre is rámutatnak. Előfordult, hogy a felszabadítás után a túlélőket egyes jelenetek újrajátszására kérték a kamerák előtt. Mindez rávilágít arra, hogy a keletkezési körülmények ismerete elengedhetetlen a képek értelmezéséhez – véli Pető-Dittel Szilvia holokauszt-oktató. Molnár András, az EMIH Kecskeméti Zsidó Házának vezetőségi tagja szerint „az emlékezés felelősség is egyben: azért, hogy a múlt tanulságait ne engedjük elhalványulni”. Hozzátette, hogy „a kirekesztés, az előítélet és a közöny mindig ugyanabba az irányba vezet”. Szemereyné Pataki Klaudia polgármester szerint a mi felelősségünk nem merülhet ki a gyászban: őriznünk kell az emberséget az embertelenséggel szemben. „Hangosan kell nemet mondanunk a gyűlölet legkisebb csírájára is” – mondta a polgármester. Shalom Ber Radziner, az EMIH kecskeméti rabbija szerint az, hogy Kecskeméten működik zsidó élet, arra emlékeztet, hogy a pusztulás nem feltétlenül jelent végzetes tragédiát. Ezt egy rövid tórai példázattal is szemléltette.
