Fél évszázad után, idén tavasszal ismét űrhajósok indultak a Hold felé, a nagyszabású NASA Artemis–2 küldetését pedig milliók követték figyelemmel. A történelmi misszió sikeréhez számos, kívülről láthatatlan, mégis kulcsfontosságú alkatrészre volt szükség. Ezek között olyan elemek is vannak, amelyek az üzemanyag-adagoló rendszer biztonságos és megbízható működését biztosítják. Egy esetleges meghibásodás súlyos következményekkel járhatott volna az Orion űrhajót hordozó rakétára és annak legénységére nézve. A kritikus alkatrészek gyártásában egy kecskeméti mérnök, ifjabb Garaczi János Los Angeles-i vállalkozása is szerepet kapott. A magasan automatizált fémmegmunkáló berendezésekkel dolgozó Delta Machine Company egy váratlan megkeresést követően kapott lehetőséget arra, hogy segítsen megoldani a NASA egy régóta fennálló problémáját.
Az interjút Garaczi Jánossal édesapja, idősebb Garaczi János nyugalmazott újságíró készítette.
– Mit jelentett az életedben a kecskeméti iskola és a Református Gimnázium?
– Kecskeméten jártam a Zrínyi Ilona Általános Iskolába, ahol harmadiktól matematika- és számítástechnika-tagozatos lettem, majd hetediktől a Református Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat matematika, fizika és számítástechnika tagozaton, ahol le is érettségiztem. Ma már látom, hogy az ott kapott alapok nélkül nem tudtam volna ilyen könnyen bekapcsolódni az amerikai tanulmányokba és az ottani szakmai életbe. Az általános iskola után a gimnázium is nemcsak tantárgyi tudást adott, hanem megtanított önállóan és logikusan gondolkodni, analizálni és problémákat megoldani.
Már az érettségi előtt letettem a német- és az angolnyelv-vizsgát középfokon. Az angol később óriási segítséget jelentett. Nem úgy érkeztem Amerikába, hogy csak néhány alapszót tudtam, hanem használható nyelvtudással. A nyelv így nem akadály, hanem eszköz lett a tanuláshoz, a kapcsolatokhoz és később az üzleti tárgyalásokhoz.
– Miért az informatika felé indultál tovább Kecskemétről?
– Gyerekkorom óta érdekelt a programozás, nyolcévesen kezdtem el foglalkozni vele. A matematika, a fizika, a számítástechnika és a térbeli gondolkodás is közel állt hozzám. Sok háromdimenziós modellt készítettem, ezért jó volt a térlátásom. Az érettségi után logikus döntésnek tűnt az informatika, így jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetemre. Az egyetemen olyan csoportba kerültem, ahol minden tantárgyat angolul tanultunk. Mire 2000-ben Los Angelesbe utaztam, már nem okozott gondot angol nyelvű előadásokat hallgatni, szakmai anyagokat értelmezni vagy vizsgázni.
– Hogyan vált a Los Angeles-i látogatásból végül amerikai élet?
– Amikor 1998-ban meglátogattam Los Angelesben élő édesanyámat, még nem úgy érkeztem, hogy végleg Amerikában maradok. Visszatértem Magyarországra, mert felvettek a Műszaki Egyetemre, és elvégeztem az első két szemesztert. Közben azonban egyre jobban érdekelt, milyen lehetőségeket kínál az amerikai egyetemi környezet. Jelentkeztem a UCLA (Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem - szerk.) nyári továbbképzésére, ahová fel is vettek, és sikeresen el is végeztem. Az egyetem nagyon drága volt, ezért átiratkoztam a Santa Monica Főiskolára. Ez volt az a pont, amikor az amerikai élet már nem rövid látogatásnak, hanem valódi pályamódosításnak tűnt. 2000-ben végleg kiköltöztem.
– Mennyire volt meghatározó, hogy nem kellett mindent elölről kezdeni Amerikában?
– A kecskeméti évek adták az alapműveltséget, a nyelveket és a gondolkodásmódot, Budapest pedig közvetlenül az amerikai egyetemi képzésre készített fel. Az, hogy a Műszaki Egyetemen két szemesztert angolul végeztem, szakmailag és nyelvileg is biztonságot adott. Nem kerültem teljesen felkészületlenül egy idegen közegbe. Az amerikai eredmények mögött ott vannak a korábbi iskolák, a tanárok, a megszerzett tudás, a nyelvek és az a fegyelem is, amelyet az ember fiatalon megtanul. De mindenekelőtt ott van a magyar nyelv, amely a logikára épül, és alapja a gondolkodásmódunknak.
– Az egyetem után hol kezdtél el dolgozni?
– Amíg a főiskolára jártam, csak az intézmény területén lévő kávézóban dolgozhattam. Édesanyám tragikus halála után, 2002 végén öcsémmel együtt megkaptuk a zöldkártyát, amely után már el tudtam helyezkedni. Az első rendes munkahelyem egy faburkolattal kereskedő vállalkozásnál volt, ahol informatikusként alkalmaztak. A munka annyira könnyű volt, hogy mellette megtanultam targoncát vezetni, és az eladásban is segítettem.
Egy nap a tulajdonos megkért, hogy térképezzem fel a kínai gyárakat, hogy honnan lehetne behozni fapadlókat. Ezzel töltöttem két évet: feltérképeztem a kínai gyárakat, és kiépítettem az egész hálózatot. Az első év végén már megtettek üzletvezetőnek, és az egész kereskedést én irányítottam. A tulaj rengeteget keresett, de nem akart nekem többet fizetni, ezért úgy döntöttem, hogy kilépek, és nyitok egy saját üzletet.
2005 közepén két munkatársammal indítottunk építőipari vállalkozást. Jól indult, de a 2008-as gazdasági válság és az ingatlanpiac összeomlása miatt a munka teljesen leállt. Pont a válság előtt befektettem mindent egy kozmetikai szalonba, amely szintén sikertelen lett. A válság anyagilag teljesen tönkretett, és mindenemet elveszítettem.
– Hogyan sikerült ilyen nehéz helyzetből talpra állni?
– 2010-ben egy ismerősöm révén kerültem kapcsolatba egy CNC-üzemmel. Akkor még azt sem tudtam pontosan, mi az a CNC, ezért elmentem megnézni. Amikor megláttam, hogy a nagy gépeket programozva fémből készítenek alkatrészeket, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, és kértem, hogy mutassák meg a gépek kódját. Rögtön láttam, hogy egy Basic-nyelven alapuló, háromdimenziós koordinátarendszerben programoznak mozgásokat, és a kiemelkedő térlátásom miatt ez nekem nagyon feküdt. Úgy döntöttem, hogy ezt meg akarom tanulni. El is kezdtem dolgozni a cégnél.
Először a gépek mellett dolgoztam, közben egy főiskola esti kurzusán pár hónap alatt megtanultam a Mastercam-programot, amit használtak. Néhány hónap alatt elsajátítottam a kezelését, és elkezdtem önállóan programozni. Nem a régi, merev módszereket vettem át, hanem a saját programozói gondolkodásommal közelítettem a feladatokhoz. Egy alkatrészt például a korábbi egy óra negyvenöt perc helyett negyvennyolc perc alatt tudtunk legyártani az én módszeremmel. Ettől kezdve a tulajdonos már azt mondta: csináljam úgy, ahogy jónak látom.
Érdekes háttere van a különleges fémek megmunkálásához való affinitásomnak, hiszen apai ágon, több generáción keresztül kovácsmesterek voltak a felmenőim. Üknagyapám készítette a szintén híres Tiringer Ferenc lakatossal együtt a Kecskeméti Katona József Színház színpadforgató berendezését, dédnagyapám által készített lovashintó pedig az 1934-es Hírös Héten aranyérmet kapott. Mondhatom azt, hogy a fém megmunkálása a véremben van.
– Mikor döntöttél úgy, hogy saját vállalkozást indítassz?
– Amikor a tulajdonos nyugdíjba készült, felajánlotta, hogy vegyem meg a céget. 2016-ban vettem át a vállalkozást, és a saját elképzeléseim szerint fejlesztettem tovább. Akkor már voltak autóipari megrendeléseink, amelyeket úgy kaptunk, hogy kifejlesztettem egy olyan alkatrész gyártását a GM Chevy Volt modelljéhez, amit senki sem tudott megcsinálni az egész USA-ban. Ezután megkaptuk az autóipari beszállítói engedélyeket úgy, hogy nem is volt meg a megfelelő minősítésünk. Gyártottunk Ford F-150 Raptorhoz, Tesla Model S-hez és Cadillac Escalade-hez is olyan alkatrészeket nagy számban, amelyeket senki nem tudott megcsinálni vagy eleget gyártani belőlük.
Teljesen átalakítottam az ügyfeleinket is. Olyan cégeket kerestem, amelyek az utasszállító gépek gyártásában első körös beszállítók voltak. Megszereztem a szükséges minősítéseket, amelyek kellettek a repülőgép-alkatrészek gyártásához.
Garaczi János -
A cég gyorsan növekedett, ezért választanom kellett: újabb műszakot indítok, vagy automatizálok. Egy éjszakai műszak havonta körülbelül 22 ezer dollárba került volna, egy önállóan dolgozó szerszámgép viszont havonta mintegy 9 ezer dollárba. Az automatizálás mellett döntöttem. A robotok behelyezik az alkatrészeket a marógépekbe, amelyek elvégzik a programozott műveleteket. Ezt Amerikában „lights-out manufacturingnek” nevezik: lekapcsoljuk a világítást, és a gyártás tovább folyik éjjel-nappal.
– Milyen megrendelésekkel indult a nagy növekedés?
– A Boeing 737 MAX-hoz például nagy mennyiségben gyártottunk titánalkatrészeket. Miközben más cégek heti öt-hat darabot készítettek, mi heti húszat tudtunk előállítani. A selejtarányunk fél százalék alatt maradt, miközben az iparágban három százalék körüli arányt is elfogadhatónak tartanak.
Amikor 2019 végén két Boeing 737 MAX utasszállító repülőgép lezuhant, és leállították a gyártását, a vállalkozásom 85 százaléka egyik napról a másikra veszélybe került. Ekkor fordultam komolyabban a hadiipar felé, amely válsághelyzetben is működik. Megszereztem az I.T.A.R. minősítést, ami ahhoz kell, hogy hadiipari megrendeléseket kaphass. Ezen a területen is a nehezen megmunkálható titánalkatrészek gyártásával emelkedtem ki az átlag közül. 2021-ben a cégemet beválasztották a tíz legjobb precíziós gyártó közé az USA-ban. Ennek eredményeként jöttek az igazán komoly megkeresések a hadiipar nagyjai közül, mint a Lockheed Martin, a Raytheon, a Northrop Grumman, a Spirit Defense és a DRS.
Ma többek között a Lockheed Martin számára gyártunk az F–35-ös vadászgépekhez titánalkatrészeket. Az egyik alkatrésznél más gyártók 40–50 százalékos selejtaránnyal dolgoztak, én viszont fél százalék alatt tudtam tartani ezt is. Ez megmutatta, hogy nem egyszerűen kapacitást, hanem különleges tudást kínálok.
– Innen vezetett az út az űrkutatáshoz?
– 2024 nyarán keresett meg egy nagy cég, amely egy nagyon nehezen megmunkálható alkatrész gyártásához keresett beszállítót. Egy Inconel 718 ötvözetből készült öntvényről volt szó, amelynek már az anyagára is körülbelül 35 ezer dollár volt darabonként, ma ugyanez 90 ezer dollár. Behívtak a céghez, bekísértek egy konferenciaterembe, elém tették a darabot, és megkérdezték, meg tudom-e csinálni. Nekem nem tűnt túl bonyolultnak, mert addigra ennél sokkal bonyolultabb alkatrészek gyártását is megoldottam.
Később derült csak ki, hogy az Artemis-űrhajó üzemanyag-adagoló rendszerének legkritikusabb szelepéről van szó. A szelepnek a kilövéskor teljesen ki kell nyílnia, majd megfelelő időben tökéletesen le kell zárnia, különben felrobban az űrhajó.
– Hogyan sikerült meggyőzni az Artemist összeállító mérnököket, hogy gyorsan el tudod készíteni a szükséges alkatrészt?
– Eljöttek hozzám gyárlátogatásra több NASA-nál és Boeingnél dolgozó mérnökkel, hogy megbeszéljük a különleges alkatrész gyártását.
Azt mondtam, hogy három műveletben elkészíthető, mire az egyik mérnök nevetni kezdett. Megkérdeztem, hogy mi olyan vicces, erre elmondta, hogy egyetlen amerikai céget ismernek, amely képes a különleges alkatrészt legyártani, de nekik 28 műveletbe kerül az elkészítése.
A következő kérdés az volt, hogy mennyi idő alatt lesz kész az első mintadarab. Elmondtam, hogy két hónap kell a felfogókészülékek megtervezéséhez és legyártásához, ha az megvan, akkor heti egyet biztosan le tudunk gyártani. Erre csak mosolyogtak, majd az egyik mérnök elmondta, hogy évek óta keresnek egy beszállítót, de még senki sem tudta megcsinálni jól a darabot. Végül egy céget találtak, amely két és fél hónap alatt vállalná egy alkatrész legyártását, de nekik több kellene évente.
A megbeszélés után megterveztem és legyártottam a felfogókészüléket, és elkészítettem az első darabot határidőre és hibátlanul. Ezután adtak öt darab szelep legyártásához szükséges alapanyagot, amelyekből öt héten belül legyártottam a szelepeket. Azóta nincsenek kérdéseik.
Szerződést kötöttünk, amely alapján a tíz Artemis-űrhajóhoz van megrendelésem, és több kritikus alkatrész gyártását is rám bízták az űrhajó üzemanyag-adagoló rendszerében.
– Mit éreztél az Artemis kilövésekor?
– Az irodámban néztem, miközben dolgoztam. Három képernyő van előttem: az egyiken programozok, a másikon az e-maileket követem, a harmadikon pedig a kilövést néztem. Természetesen izgultam. Egy rakétaindításnál nagyon sok minden elromolhat, és mindennek tökéletesen kell működnie. Tudtam, hogy az általunk gyártott alkatrészek is ott vannak a rendszerben, ezért nem lehetett közömbösen nézni. Megkönnyebbültem, hogy sikeres volt a kilövés, így a megrendelések biztosak a következő évtizedre.
Ezeket a kritikus alkatrészeket gyárotta Garaczi János -
Újra kapcsolatba kerültünk a SpaceX-szel is. Korábban már gyártottunk nekik kisebb mennyiségben alkatrészeket, most viszont a Raptor hajtóművekhez nagy sorozatban van szükség különleges darabokra. A különleges fémötvözet, az Inconel megmunkálása nagyon drága és nehéz: egy titánötvözetben hat óráig használható marószerszám ebben az anyagban húsz-huszonöt perc alatt elkopik.
– Ha visszagondolsz a kecskeméti gimnáziumra és a budapesti egyetemi évekre, gondoltad volna, hogy egyszer rakéták és repülőgépek alkatrészei készülnek majd a vállalkozásodban?
– Egyáltalán nem. A gimnáziumban, amikor egy tanár megkérdezte, ki mi lesz tíz év múlva, mindenki mondta, hogy orvos, ügyvéd, építész szeretne lenni. Én azt válaszoltam: nem tudom, mit fogok csinálni, de egy különleges, jól jövedelmező vállalkozást szeretnék létrehozni. Most úgy gondolom, hogy minden korábbi állomásnak megvolt a szerepe. A kecskeméti iskolák adták az alapokat és a nyelveket. A Budapesti Műszaki Egyetem megtanított arra, hogyan gondolkodjak mérnöki problémákról, az angol nyelvű képzés pedig megkönnyítette az amerikai folytatást. Nem előre kijelölt, kitaposott úton jutottam el idáig. Mindig azt kerestem, hogyan lehet egy mások által nehezen megoldható feladatot egyszerűbben, gyorsabban és pontosabban elvégezni.
