Egy kecskeméti hirdetőoszlop végre fellélegezhet: évek óta plakátokkal bombázták, most viszont üresen áll, és elmeséli, mi mindent kellett elviselnie.
Kecskemét központjában, a Horváth Döme utcán, nem messze a Trombita utcától, áll egy hirdetőoszlop. K.-nak néhány napja tűnt föl, hogy üresen árválkodik, nincs rajta semmilyen hirdetés. Egy-két nap elteltével egy este kisettenkedett, gondolta, mégiscsak megkérdezi, hogy mennyire zavarja a hirdetőoszlopot ez a furcsa állapot. És persze késő este ment, mert mégiscsak furcsán venné ki magát, hogy valaki egy hirdetőoszloppal beszélget, egy hirdetőoszlopnak tesz föl kérdéseket és annak a válaszait figyeli nagy figyelemmel.
Hirdtőoszlop a Horváth Döme utcán - Vincze Miklós
– Mióta nincs rajtad hirdetés?
– Nem tudom. Nem követem.
– Netán depresszióba estél emiatt, azért ez az egykedvűség?
– Ó, nem, dehogy, ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy végre üresen állok. Jólesik ez a nyugalom, évek óta erre vártam.
– Nem érzed azt, hogy funkciótlan vagy?
– Nem. Megszolgáltam ezt a nyugalmat.
– Tehát neked most tulajdonképpen jó, hogy üresen állsz?
– Csodálatos. Tudod, mik álltak rajtam az elmúlt évek során?
– Hát, rémlik.
– Tudod, nem én választom meg azt, hogy miket aggatnak rám az emberek, de nem tudok nem azonosulni azzal, ami rajtam van, egyszerűen nem tudok kívülállóként tekinteni arra, amit reklámozok. És hiába traumatizált a dolog, a közpénzből a plakátot megrendelőt nem érdekli, hogy én hogy érzem magam. Bombákkal riogattam az embereket. Volt a „Ha Magyarországra jössz…”-téma, „Állítsuk meg Brüsszelt!”, „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén”, aztán később meg „Zelenszkij nevessen a végén” – röhejes, hogy az embereket a Ki nevet a végén szintjére süllyesztették. Soros Györgyöt, Ursula Von der Leyent demonizáltam. Volt itt tánciskola. „Ne táncoljunk úgy, ahogy ők fütyülnek.” A táncot mint olyat mondjuk – hirdetőoszlop lévén – eleve nem is értem. Próbáltam egyszerre demonizálni és nevetségessé tenni. Bábjelenetekkel infantilizáltam és debilizáltam az erre járókat, infantilisnek és debilnek tekintve az embereket. Feri, Miniferi, aztán jött a Péterke, nem is tudom már, dróton rángatva, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyeneket pakolgatnak rám. Háborúval riogattam, Zelenszkijjel riogattam. Mondjuk, az egyik kedvencem a Mint két tojás plakát volt. Nem azért, mintha egyetértettem volna az üzenetével, hanem mert a Zelenszkijnek azon olyan aranyos feje volt. Nem is értettem, mit művelnek az úgynevezett kreatívok a cégnél, aki a plakátokat gyártja, azon a fotón ugyanis Zelenszkij egyébként kedvesen mosolygott. Aki figyelmesen megnézte az arcát, annak olyan érzése támadt, hogy ő az a jó fej buszsofőr, aki a cseh gyermekfilm végén szépen hazakíséri az idegtől holtra vált szüleihez az eltévedt kisfiút. Aztán volt, hogy egy Rákositól származó idézetet aggattak rám, „Magyarország előre megy, nem hátra”. Konzultációk álkérdéseivel etettem az embereket. Aztán a vége felé volt még vécékagyló is, érted? Vécékagyló! Mert érted, hogy aranyvécé az ukránoknál. Arra költik a, mit is? Á, hagyjuk.
A Két tojás című plakát - Hungary-Ukraine-Politics
Zelenszkij a Két tojás plakáton, 2025 júliusában - Vincze Miklós
– Szívesen hallgatlak még.
– Á, befejezem. Köszönöm, hogy jól kifüstölöghettem magam.
– Hát akkor kívánok jó… Mit is? Semmittevést?
– Köszönöm. Jólesik. Rám fér.
K.-nak másnap reggel eszébe jutott ugyan még egy kérdés, de akkor már hiába szólongatta a hirdetőoszlopot, az már semmilyen megkeresésre nem reagált.
