Baranyi Ildikó bátyja, majd édesanyja halála után, egy egyetemi beadandó feladat kapcsán kezdett el a mesterséges intelligenciával először képeket, majd videókat készíteni. „Nem egyszerűen az alkoholizmust akartam bemutatni. Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogyan öröklődhetnek tovább a családban megélt traumák és viselkedésminták, és hogy vajon ki lehet-e törni abból, amit az ember szinte készen kapott a saját családjától“ - mondta el a KecsUP-nak. A vér nem sors című kisfilmjét a Bali Nemzetközi AI Filmfesztivál zsűrije nemrég kiválasztotta, így mozivászonra kerül, nemzetközi premierje szeptember 30-án lesz.
A 49 éves egyedülálló édesanya részletesen beszélt a kisfilm elkészítéséről a KecsUP-nak, és őszintén feltárta az ehhez vezető utat, az őt ért családi tragédiákat.
Mint megtudtuk tőle, munkája mellett jelenleg a METU kommunikáció- és médiatudomány szakos levelező hallgatója. Másfél éve a mesterséges intelligenciát csak általános információszerzésre használta, alkotásra egyáltalán nem.
2025 tavaszán - néhány hónappal a bátyja halála után - kaptak az egyetemen egy feladatot: írjanak egy legfeljebb ötperces történetet, amelyből rövidfilm is készülhet. Ildikó történetének A vér nem sors címet adta, ez lett az alapja a kisfilmnek (még egyelőre nem nyilvános, a nemzetközi filmfesztivál után lesz csak az). Egy testvérpár életét kíséri végig, akiknek szülei alkoholisták voltak, és végül báty és húg is az ital rabjaivá váltak.
„Az oktatóm nem fogadta el, amit beadtam. Azt mondta, felejtsem el, mert ez egy egész estés történet, amit lehetetlen öt percben elmesélni. Két hetet kaptam arra, hogy találjak ki egy másikat és készítsem el a filmet. Csakhogy én nem akartam másik történetet. Ez annyira erőteljesen élt bennem, hogy egyszerűen nem tudtam elengedni. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, valamilyen módon megalkotom azt a kisfilmet, amit a fejemben látok“ - idézte fel Baranyi Ildikó.
Részlet Baranyi Ildikó kisfilmjéből
Először állóképekkel próbálkozott - de akkor még azt sem tudta, mit jelent a “prompt” szó, a képgenerálás pedig teljesen ismeretlen világ volt számára. Elkezdett önállóan utánanézni, hogyan működik mindez, és ekkor ismerte fel, hogy a ChatGPT és más MI-eszközök segítségével meg tudja teremteni az általa elképzelt vizuális világot. Körülbelül egy hét alatt összeállította a képsorozatot. Majd tovább keresett és tanult, hogy „meg tudja mozdítani” a képeket.
„Sok ajánlott program túl bonyolultnak bizonyult számomra, de addig kerestem, amíg végül találtam egy olyan MI-alapú eszközt, amelyet én is képes voltam használni. Kísérletezni kezdtem, és lassan megszülettek az első mozgóképek. A vágásnál azonban elakadtam, miközben már csak három nap volt hátra a beadási határidőig” - folytatta.
Egy ismerősétől kért segítséget, aki ért az animációhoz és a vágáshoz, ám amikor elmondta, mit szeretne, azt a választ kapta, hogy nem lehet három nap alatt nulláról megtanulni animációs filmet készíteni.
“Azt mondtam, rendben, akkor csak azt mutassa meg, hogyan tudok átmenetet létrehozni két jelenet között. Ezt megmutatta. Három nappal később elkészültem a filmemmel. Az a változat még sokkal egyszerűbb volt a mainál, és még zene sem volt alatta. Mégis történt valami, amire nem számítottam. Az oktatóm és az ismerősöm is meglepődött, amikor meglátta, és mindketten azt mondták, hogy folytassam, mert van érzékem hozzá” - mondta a kecskeméti édesanya.
Ezzel kezdődött Ildikó számára az MI kreatív használata. Utána viszont egy időre félretette, és csak ritkán alkotott. Néhány hónappal ezelőtt az édesanyja is elhunyt, és ekkor egyfajta gyászterápiaként ismét visszatért a filmhez, és már valamivel több tapasztalattal újra elkezdett dolgozni rajta. Javított a vizuális világán, az animációkon, a vágáson, és zenét is kapott a film. Így született meg a végső verzió szeptember 10-én.
„Ekkor először éreztem valamit nagyon erősen: nem akarok itt megállni. Még mindig annyi kép és történet van bennem, amelyeket szeretnék filmeken keresztül elmesélni. Ekkor döntöttem el, hogy beküldöm a filmfesztiválokra, és megnézem, mindez hová vezethet. Reméltem, hogy talán valaki, valahol meglát benne valamit – és hogy ez lehet az első lépés afelé, hogy többet tanuljak, fejlődjek és folytathassam az alkotást.”
Számításai szerint a két időszakban összesen körülbelül 3–4 hetet dolgozott a filmmel. Mivel szinte mindent menet közben tanult meg, a film elkészítésének jelentős része valójában kísérletezés és tanulás volt. Sokszor egy-egy néhány másodperces jelenettel is hosszú időt eltöltött, mire azt látta a képernyőn, amit előtte elképzelt.
Az egyetemi feladatnál az ötperces időkorlát volt az egyetlen megkötés. Minden más tekintetben szabad kezet kaptak.
„Hálás vagyok azért, hogy az oktatóm megadta nekünk a szabad alkotás lehetőségét, mert enélkül valószínűleg ez a film sem születhetett volna meg ebben a formában” - hangsúlyozta Ildikó.
Részlet Baranyi Ildikó kisfilmjéből
Magától adódik a kérdés, miért ezt a témát választotta.
„Igazából nem én választottam ezt a témát, hanem végigkísérte az életemet. Gyerekkoromtól kezdve megtapasztaltam, milyen az, amikor az alkohol nemcsak annak az életét határozza meg, aki iszik, hanem az egész családét. A függőség hatása nem áll meg egyetlen embernél, és sokszor egyetlen generációnál sem. A film elkészítésekor azonban nem egyszerűen az alkoholizmust akartam bemutatni. Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogyan öröklődhetnek tovább a családban megélt traumák és viselkedésminták, és hogy vajon ki lehet-e törni abból, amit az ember szinte készen kapott a saját családjától. Ezért lett a film címe is „A vér nem sors”. Számomra ez azt jelenti, hogy bár a múltunkat nem választhatjuk meg, és annak következményeit sokáig hordozhatjuk magunkkal, nem szükségszerű, hogy ugyanazt az életet éljük tovább. A film sötét történetet mesél el, de számomra alapvetően mégis a reményről szól: arról, hogy létezhet kiút, és meg lehet szakítani egy generációkon át továbbadott láncolatot” - vallja Ildikó.
Nem titkolja: nagyon mély személyes és családi érintettsége van a témában. Függőséggel terhelt családi közegben nőtt fel a bátyjával, Péterrel.
„Gyerekként mindkettőnk számára meghatározó volt az a félelem és kiszámíthatatlanság, amit az alkoholizmus jelenléte jelentett az otthonunkban. Akkor még azt gondoltuk, velünk ez soha nem történhet meg. Fiatal felnőttként azonban mindketten alkoholistává váltunk. A történetünk egy ponton nagyon hasonló mélységbe jutott, majd teljesen kettévált. Én egy 12 lépéses önsegítő csoportban kaptam segítséget, és elindultam a felépülés útján. Visszakaptam a gyermekeimet, és sikerült megszakítanom azt a családi láncolatot, amelyben felnőttem” - mondta Ildikó.
Bátyja története tragikusan alakult. Mint Ildikó elmondta, Péter nem tudott tartósan elindulni ezen az úton, egyre mélyebbre került a függőségben, végül a hajléktalanokéhoz hasonló körülmények között élt, és másfél évvel ezelőtt az alkoholizmus következtében meghalt.
„A filmmel azt szeretném üzenni, hogy van remény. Van választási lehetőségünk abban, hogy mit kezdünk azzal, amit örököltünk. Még akkor is, amikor valaki úgy érzi, hogy a múltja, a családja vagy a függősége már kijelölte számára az utat. A múltunk része marad annak, akik vagyunk, de nem kell a sorsunkká válnia. Ezért kapta a film A vér nem sors címet. A film a testvérem elvesztéséből és a gyászból született, de végül nem a halálról szól. Az életről szól. Arról, hogy van lehetőség a változásra, és egy családi történetnek lehet más befejezése is.”
Mint Ildikó fogalmazott, számára már az is egy hatalmas lépés volt, hogy meg merte mutatni másoknak a filmet. Mikor elkészült, elkezdte beküldeni különböző nemzetközi fesztiválokra. A legelső és számára eddig a legcsodálatosabb visszajelzés néhány napon belül meg is érkezett: „A vér nem sors” bekerült a Bali Nemzetközi AI Filmfesztivál hivatalos programjába, így szeptember 30-án világpremierje lesz, és mozivászonra kerül Ubudban.
„Ez a fesztivál a világ 10 legjobb MI-fókuszú filmes eseménye között van számon tartva, így ez egy hihetetlen elismerés. Emellett neveztem az AI Film Festival Japan kreatív kategóriájába, és még több nemzetközi filmfesztiválra, többek között New Yorkba is elküldtem a pályázatomat, ahonnan még várom az eredményeket. A szakmai visszajelzések elképesztően bátorítóak” - lelkesedett a kecskeméti édesanya.
Részlet Baranyi Ildikó kisfilmjéből
A legmeghatározóbb a Bali fesztiváligazgató, Ben Makinen elemzése volt. Ő külön kiemelte, hogy az 1:1-es, négyzetes formátum, amit Ildikó ösztönösen választott, tökéletesen leképezi a bezártságot, amit a függőség okoz.
„Azt írta, a képkocka fizikai határait sikerült összekapcsolnom a történet érzelmi állapotával, és a vágási tempóval olyan vizuális lendületet adtam a szürke, törékeny ceruzarajzoknak, amit a filmesek sokszor évekig tanulnak felismerni. Egy elsőfilmes alkotóként, aki mindent autodidakta módon csinált, ezek a szavak felfoghatatlan erőt adnak“ - emelte ki Ildikó.
Végül arról is megkérdeztük, neki mi a véleménye az MI-ről, annak használatáról? Mennyire segíti/rontja el életünket?
„Számomra az MI egy szó szerint sorsfordító eszköz, ami demokratizálta az alkotást” - jelentette ki.
Hiszen a mindennapokban ipari területeken tanácsadóként, koordinátorként dolgozik, távol a művészvilágtól, és sosem tanult filmkészítést.
„Az MI volt az az eszköz, ami segített megmutatni a fejemben lévő képeket – a láncokat, a démonokat, a kettétépett határozatot. Rengeteg emberi munka, iránymutatás és küzdelem van abban, hogy a gép ne egy steril, tucatképet generáljon, hanem pontosan azt a sötét, nyomasztó ceruzarajz-világot adja vissza, ami a generációs traumákat szimbolizálja. A segítségével született meg végül a film. Szerintem az MI önmagában nem rontja vagy javítja az életünket, mert csupán egy eszköz, pont, mint az ecset. A kérdés az, hogy mi, emberek mit akarunk kifejezni vele. Ha van egy erős, hús-vér történetünk – egy valódi fájdalmunk vagy reményünk –, akkor az MI fantasztikus segítőtárs abban, hogy azt láthatóvá tegyük mások számára“ - hangsúlyozta Ildikó.
És az a film, amiről azt mondták, hogy lehetetlen megcsinálni, most a világpremierjét fogja ünnepelni egy nemzetközi fesztiválon.
