A versenyzők reggel 7 órakor, mintegy 120-an vágtak neki a távnak. A rajtnál még csípős, deres hideg fogadta őket, Székely Loránd azonban hamar felvette a saját tempóját. Két órával a rajt után már 22 kilométert teljesített.
A frissítőpontokon a szurkolók biztatása is sokat jelentett számára, közben azonban megjelent az első komolyabb nehézség.
– A bal lábam elkezdett fájni – mesélte Loránd a verseny után.
A fájdalom miatt többször is megállt, hogy megmasszírozza a lábát, ennek következtében pedig egy időre egyedül maradt a pályán. Mint utólag kiderült, nem a mezőny tévedt el, hanem ő maradt le a többiektől a kényszerű megállások miatt. Végül visszafordult, és ismét futókat talált maga előtt.
A pálya jól kijelölt útvonalon vezetett a Balaton-felvidék száraz, avarral borított területein. A reggeli hideget fokozatosan felváltotta a meleg, a hőmérséklet napközben elérte a 27 Celsius-fokot.
Panoráma verseny közben - Székely Loránd
Loránd közben egy versenytársával együtt haladt tovább. Beszámolója szerint ekkor már a meleggel és a hátralévő hatalmas távval is komolyan számolnia kellett, miközben a lábfájdalom sem múlt el.
„Még 70 ezer lépés” – számolgatta fejben, és úgy érezte, ezt a lába már nem biztos, hogy kibírja. A feladás azonban nem volt opció. Ha futni nem tud, akkor gyalog folytatja.
Egy vele együtt haladó futótársa ekkor azt tanácsolta neki, hogy próbálja ki a nála lévő fájdalomcsillapító készítményt. Lóri megfogadta a tanácsot, és folytatta a versenyt.
Innentől elsősorban a hőség és a hátralévő kilométerek jelentették számára a kihívást. A pálya mentén található hideg, kék kutak különösen sokat jelentettek a versenyzőknek. A hírös városi ultramaratonista elmondása szerint nemcsak inni álltak meg, hanem a hideg vízzel magukat is hűtötték.
Közben a kilométerek is folyamatosan fogytak. A 67. kilométernél már újabb köztes célokat tűzött ki maga elé: ha eléri a 100 kilométert, onnan már csak 15 kilométer marad a célig.
Küzdelem a távval - Székely Loránd
A délután végére az időjárás is kedvezőbbé vált. A nap egyre alacsonyabban járt, hűvösebb lett, és hűsünk elmondása szerint a lábak is újra könnyebben mozdultak. Ekkor már az ötödik helyen haladt.
Este 7 óra körül azonban teljesen besötétedett az erdőben, így előkerült a fejlámpa. A rajt előtt még úgy számoltak, hogy akár világosban is célba lehet érni, Loránd számára azonban ezen a napon már szükség volt a lámpára.
Közben a vele együtt haladó futótársa is komoly hajrát indított. A harmadik helyezettet mintegy 20 kilométeren keresztül üldözte, majd sikerült is megelőznie. A végén azonban mindössze kilenc másodperccel maradt le a negyedik helyről – 115 kilométer megtétele után. Lóri ekkor már szintén az utolsó tartalékait mozgósította.
– Teljesen kitettem mindent a pályára, elfáradtam tisztességesen, szóval nem szúrtam el – fogalmazott a verseny után.
A verseny után természetesen a regenerációé és a „kárfelmérésé” lett a főszerep. Elmondása alapján azonban a pihenés várhatóan nem tart sokáig.
A Balaton-felvidéki verseny újabb komoly teljesítmény Székely Loránd számára. A 115 kilométer, a változó időjárás, a fájdalom és az esti, fejlámpás futás után végül mosolyogva ért célba.
Székely Loránd beér a célba - Fotó: Dinnyés Éva
A verseny szombaton volt, és az azt követő csütörtökön tette fel neki a kérdést a kibic, aki távolról csodálja és szereti, de ésszel felérni továbbra sem képes az ultrafutókat:
– Egy ekkora – nem is tudom, minek nevezzem – bravúrnak vagy tortúrának, vagy a kettőnek egyszerre. Maradjunk annyiban, hogy egy ekkora teljesítmény, erőkifejtés után mennyi idő kell ahhoz, hogy kipihend magad? Tehát hogy visszaállj normál üzemmódba?
– Eltelt már öt nap, de a lábaim még izomlázban égnek. Futottam már a negyedik és ötödik napon is egy rövid, 5 km-es távot regenerációképpen, de még messze van a jólesőtől, vagy a jótól. Talán két hét is kell. Sok időm nincs, mert november 7-én nekivágok a Piros85 nevű terepfutásnak a Budai-hegységben és a Pilisben. A cél, hogy addigra rendbe jöjjenek a lábaim.
– A kollégáidban, a munkahelyeden ilyenkor van empátia? Mondjuk ebédnél: „Hagyjad csak, Lórikám, maradj csak, hozom én neked a vizet. Ne fáradj!”
– Á, már szocializálódtak a helyzethez, megszokták, hogy ultrafutó a kollégájuk. Nem lepi meg őket semmi, tudják, hogy nálam ez a normális, ha hétfőn egy kicsit húzom a lábam.
