Néhány hónapja, ha az ember délután Kecskeméten ráérősen sétál, gyakran belefuthat az utcán egy igen kellemes muzsikába. Ízléses alapra mágikus erejű ütőhangszer improvizál. Van, akinek fel se tűnik, aztán van, aki lassít néhány pillanatra, és van, aki meg is áll hallgatni egy kicsit. Borits Péter örömmel nyilatkozott erről, hogy mióta csinálja ezt, hogy mit ad, és mit kap a zenéléstől.
– Egészen pontosan mi ez a hangszer, amin játszol? Kongának talán túl kicsi.
– Ez valóban nem konga, jelenleg csak bongóm van, sajnos. Ez látszólag csak méretre különbözik a kongától, de igazából a funkciója is más a zenében. Nyilván lehet vele hozni alapot is, ahogy a kongával, ám mivel a bongó hangja jó magas, improvizálásra kiválóan alkalmas.
Ha van egy színpadon együtt bongó is és konga is, akkor a konga szigorúan az alapot hozza, és a bongóval lehet az alapra improvizálni. A magas hangokat hozza, mint a guaguancóban. A guaguancó az a tradicionális zene, amelyből aztán a rumba kifejlődött. Ott is a Quinto, a legmagasabb hangú konga végig szólisztikus hangszer. A mélyebb hangfekvésűek, a Conga, tehát a közepes, és a Tumba, a legnagyobb méretű konga inkább az alapot hozzák.
Én egyébként nagyon szeretem a kongát, kongás vagyok leginkább, sokan úgy is neveznek, a Kongás, de szeretem a bongót is nagyon.
– Mióta csinálod, hogy az utcán perkázol? Hogy jött ez az egész?
– Azt, hogy menjek ki az utcára zenélni, azt a Jóisten akarta. Üzent nekem. Akkor éppen Máltán voltam. Szerettem is Máltán, jó volt a tenger, de nem is szerettem, vágytam haza. Szóval Máltán dolgoztam, akkor már tíz éve folyamatosan mindenfelé dolgoztam, és egyszer csak elegem lett. Igazából elvoltam én ott, ahol voltam, nem volt vele semmi bajom, de azt éreztem, hogy a világ mást vár tőlem.
– Hogy kiszállj a mókuskerékből?
– Nem. Hanem hogy elinduljak az úton. Kiköltöztem a lakásomból, és ezzel kiszálltam a világból. Ez 2016 végén történt.
– Mi az, ami hajt? Miért szeretsz az utcán játszani?
– Egyrészt szeretem a dolog közvetlenségét, másrészt, hogy is mondjam. Színpadon is van olyan, hogy elkapja a flow az embert, de utcán zenélni, az maga a szabadság.
– Egyfajta imádság, a Teremtő előtt való tiszteletadás ez?
– Hogyne. Igen. Az hajt, hogy a Teremtőnek zenéljek és az embereknek. Utóbbiaknak azért, hogy kapcsoljanak ki.
Igazából éppen ez a baj, hogy mindenkinek folyton pörög az agya. Senki nem tud kikapcsolni egyetlen percre sem, minden teher vagy akadály óriásinak tűnik, így aztán az élet egy folyamatos akadályverseny, és ebből jön a rengeteg szorongás: hűha, mi lesz, ha ez vagy az nem jön össze, és emésszük magunkat, esz minket az ideg. Miközben azok nagy részét el kéne és el lehetne engedni, és szépen egyszerű embernek lenni.
Nem azt mondom, hogy nekem nincsenek gondjaim, nekem is van problémám, még mindig, de igyekszem azokat kikapcsolni. És nagyon szívesen zenélek az embereknek azért, hogy ki tudjanak kapcsolni.
– Járókelők dobnak bele aprót, de annyit aligha, hogy egy igazgatótanácsi tagsági posztot ott lenne érdemes hagyni érte.
– Egyébként ez nagyon változó. Most ez a hónap, ez a szeptember igazából kalkulálhatóan, de meglehetősen gyenge hónap, ilyenkor keveset keresek, de nem mindig rossz ez, néha összejön azért zsebpénz az utcai zenélésből is.
Igazából nem a pénzért csinálom. Ha jó a műsor, és a szívéből játszik az ember, és ezt érzik az emberek is, meg látnak, elnézegetnek, az jó. Ha szívből és a pszichéből jön, akkor az valószínűleg jó produkció. Hogy milyen szinten, milyen színpadon vagy körülmények között játszik az ember, az teljesen lényegtelen. Az a lényeg, hogy a szívből jöjjön.
Ha az ember szereti, és szívből csinálja, akkor lehet vele keresni. Mert hálásak érte az emberek, szeretik.
– A járókelők reakcióját figyeled? Vagy annyira belefeledkezel a játékba, hogy megszűnik körülötted a világ?
– Ez változó, de most, hogy jobban belegondolok, azt mondanám, hogy mindkettő működik egyszerre. Hiszen a játékba belefeledkezem ugyan, de nem megszűnik körülöttem a világ, hanem gyakorlatilag olyankor érzem, hogy egyek vagyunk. Hogy minden egy. Ezt ugyanis lehet érezni. Erre lehetséges ráérezni. Ezt lehetséges átérezni. Abszolút.
És amikor zenélek, akkor a világ nem megszűnik, hanem éppen ellenkezőleg: kitágul, és leomlanak a falak inkább. Beáll egyfajta időtlenség, időn kívüliség, én magam nem is vagyok. Barátom mindenki, szeretek mindenkit, és ebből az érzésből egyáltalán nem szakadok ki amiatt, ha valaki odajön.
Van, hogy arra jön valaki és rám dudál, vagy van, hogy pár percig elkezdenek mellettem bulizni. Tegnap is jöttek fiatal srácok, csörögtek, és eljátszották, mintha buliba érkeztek volna meg. Megbeszélték, hogy ki fizeti a belépőt, eljátszották itt délután, a főtéren, hogy éppen egy buliban vannak. Nagyon tetszett, élveztem a rögtönzött előadásukat, de attól még ugyanúgy a végtelenben éreztem magam, abból nem szakadtam ki.
– Hogy is fogalmazzak óvatosan. Ha egy kívülálló ránéz egy hegedűművészre, aki mondjuk éppen egy Bach-szonátát ad elő, azonnal elismeri, hogy nagy tudás és munka van az előadás mögött. Ha viszont erre a hangszerre ránéz, és nem nézi elég figyelmesen, hogy mit csinálsz, könnyen rávágja, hogy hát ez semmi, ez nekem is menne. Baromi egyszerűnek tűnik. Persze, ha tovább nézi, látja, hogy annyira azért nem egyszerű a dolog. Mennyire kell hozzá technikát elsajátítani?
– Nem tudom, az én kezemen azért látszik, hogy van munka abban, amit csinálok. Hogy gyakorlott vagyok, és az is, hogy ennek azért van valamilyen speciális technikája. Az lehet, hogy a laikus azt hiszi, hogy ez egyfajta látványosság-célú kézmozgás, amit csinálok, és amúgy nem is fontos egyébként, de az igazság az, hogy ez maga a hangképzés, illetve a lendület együtt, a gyorsabb szép hangminőségű játék érdekében gyakorlatilag magától alakult ki. Így tudom gyorsan, de szép és akár igen hangos hangokkal megszólaltatni a hangszert. Ha erővel próbálnám ugyanezt, fele ilyen tempóban nem menne.
Az ütőhangszer egyik kulcsa, hogy a lendület viszi az embert. Nem erővel ütünk. Olyan ez egy kicsit, mint a boksz. Az ökölvívásban sem erővel ütünk, illetve nem csak az erő egy ütés sikerességének a kulcsa. Maga az ütés attól erős, ha gyors. És ehhez el kell lazítani. Attól erős az ütés, hogy laza.
Hasonló a konga és a bongó is. Senki nem erővel üti. A lendület a lényege, az viszi az embert. A reboundokat használom, azaz a visszapattanás erejét használom ki. Ezért van nekem ilyen legyezőszerű kézmozgásom, és ez egyedi, hogy így oldalasan ütöm.
Hasonlít ez a technika a Horváth Kornéléhoz. Amit ő csinál, azt rongykéznek hívják, bár ő a keze külső részével üti meg először, visszafelé pedig az ujjai belső részével. Ugyanezt a mozgást végzem én is, mintha leráznék valamit a kezemről, csak én először a mutatóujjammal ütöm meg a bőrt, aztán visszafelé a gyűrűssel. Ez a technika alapja.
Borits Péter zenél - Vincze Miklós
– Bunyós is voltál valamikor?
– Volt idő, amikor jártam edzésekre. Végül a kungfunál kötöttem ki, utólag azt mondom, igazából lehet, hogy bokszolni kellett volna, az lett volna a testhezállóbb. A kungfu hihetetlenül időigényes sportág vagy mondhatnám: művészet, ahhoz, hogy komolyabb szintre eljusson az ember, hihetetlen sok befektetés kell.
– Hány év gyakorlat van benned?
– Az idén csinálom huszonnegyedik éve. Huszonnégy évvel ezelőtt kezdtem el. 2003 elején.
2002/2003 szilveszterén volt alkalmam bongót először a kezemben venni, nem is tudtam tőle elszakadni szinte egész éjjel, szét is vertem rajta a kezem, ahogy az már az ad hoc beugró, lelkes amatőrök esetében lenni szokott. És akkor utána beszereztem egy bongót, és elkezdtem módszeresen csinálni.
Én az utcán house-ra játszom. Nagyon szeretem a dallamos house zenét, az ízléses melodic house-t, és az a vicc, hogy én konkrétan kongát house zenéhez használva láttam először.
A 2000-es években volt nagy divat, hogy kongásokat hívtak a bulikba, és akkor láttam először, hogy hogy lehet ezt house-ra kihasználni. Azt persze akkor is tudtam, hogy ez valami afrikai eredetű ütőshangszer, talán még a neve is rémlett, de az, hogy például a latin zenében, a latin jazzben mekkora szerepet játszik, arról akkor még fogalmam se volt.
Azóta persze már nagyon szeretem a latin jazzt, mondjuk sokféle zenét szeretek. De volt egy olyan fázisom - amikor a legerősebb fejlődési ciklusomban voltam -, amikor mindig jazzt, latin jazzt hallgattam egyfolytában.
Amikor elkezdtem napi szinten nagyon sokat játszani, akkor már nem, de előtte gyakorolni mindig latin jazzre gyakoroltam. Elsősorban az ütős szekciót is megdolgoztató előadókat preferáltam természetesen, a jazz rockot, a fúziós jazzt, például azért is szeretem Michel Camillót, Chick Coreát és társaikat, mert ők maguk is kedvelik, és ezért hagyják is általánosan az ütő-szekció improvizatív kibontakozását.
Borits Péter megérkezik a fellépésre - Vincze Miklós
– Egyszóval house-ként határozod meg azt, amit az utcán játszol.
– Többféle house-t játszok, de maradjunk abban, hogy elsősorban a melodic house-ra koncentrálok. A minimál techno nem jön be. Persze abból is van, ami tetszik, mert egyébként mindenevő vagyok, de attól egy óra után megfájdul a fejem, ettől a dallamostól viszont, amit alapnak használok, ettől nem.
– Az alap, amit használsz, amire zenélsz, régóta ugyanaz, vagy váltogatod az alapot?
– Jó kérdés, az alap nem ugyanaz. Az a világmix, amit ma fogok előadni, jubileumi lesz a számomra. Éppen most készítettem ugyanis el a harmincadik mixemet. Többféle house műfaj is van benne. Az a lényeg, hogy dallamos legyen, tetsszen. Amikkel kiállok, azokat én keverem, illetve vágom össze otthon, és én állítom össze a mixet.
– Csak nyári foglalatosság ez, vagy évszakfüggetlen? A telet most azért zárjuk ki.
– Nem, nem, a telet egyáltalán nem kell kizárni. Mínusz hét fokig simán elütögetem a hangszert. Persze elismerem, a mínusz, az már azért necces. Mínusz hétben maximum félórát bírok, azt is azért szenvedve.
Télen egyébként kesztyűt is szoktam használni, sőt, gyakran már nem is csak télen használok. A munkáskesztyű nagyon jó a kongával. Egy-egy terem akusztikájától is függ ez, de van, ahol kiválóan érvényesül az egyszerű munkáskesztyű.
– Megkímélnélek a személyes kérdésektől, de azért érdekelne, hogy hány éves vagy, és mit csinálsz, amikor nem az utcán bongózol?
– Negyven éves vagyok, és édesanyámnál élek.
