Hogy hogyan kezdődött egy vidéki srácnak, tegyük hozzá rögtön: nem „elsőosztályú vidéki srácnak”, sokkal inkább a „kicsit félek, ordít rólam, de ilyen boldog még sosem voltam“ típusnak az Európa Kiadó? Abban a korban, amikor a vidéki fiatalt, ha fölment egy egyetemi koncertre, az utcán téblábolás közben igazoltathatta a rendőr, és joga volt megkérdezni tőle: mit keres ott, miért nincsen otthon? Abban a korban, amikor a közveszélyes munkakerülés büntethető kategória volt, és az embert jogszerűen előállíthatták, ha nem szerepelt munkahely a munkakönyvében.
Na, szóval hogyan kezdődött ez vidéken? Ezer másolás után ezeregyedszer átmásolt kazettával. Döbbenetes dalok, elsősorban az Európa Kiadó című szám – „olyan már, mint egy menekülttábor, mindenki itt van, aki nem elég bátor” –, aztán persze ütött a szupersláger, a Mocskos idők is. „Helló, bébi, te nyomorult állat” – vidéken csak lestünk, mint Mari moziban, hogy nemcsak a táncdalfesztiválos slágerek ábrázolta módon lehet tekinteni a szerelemre mint olyanra, hanem így is?
Menyhárt Jenő - Fábián Bori
„A nővéred öreg, a húgod meg gyerek, hát ezért van, hogy hozzád megyek.” Mi más ez, ha nem már-már a Sex Pistols-hatékonyságú pofánvágása a táncdalfesztiválok korszakában a szerelemről kialakított sztereotip képnek?
Egyszóval azt a kazettát, ezeket a számokat szinte szó szerint hihetetlen volt a nyolcvanas évek elején hallani itt Magyarországon, ha mégoly rossz minőségben is. Illetve a rossz minőség ki a fenét zavart, az hozzátartozott. A Turista, a Birodalom visszavág, a 33 nevem volt, tátva maradt szájjal hallgatta a fiatal a politikailag is felforgatónak tűnő számokat a katasztrofális minőségű kazettán, és valóban hősöknek tekintette a zenészeket: hát ilyet is lehet itt, a TTT, a tiltott, támogatott, tűrt kategóriák országában? „A birodalmi lépegetők lassan, éppen felém lépegetnek” – nem kellett az áthallások felsőfokú megfejtőjének lenni, hogy az ember érezze, a szerző vajon mire gondolt.
A pokolian kemény üzenetek tehát elsősorban kazettán terjedtek, és méltán azonnal legendává váltak.
Hogy aztán 1987-ben már nagylemezt is kiadhasson az Európa Kiadó. Becsicskult volna a banda? Elég föltenni az albumot, hogy halljuk, hogy szó nincs ilyesmiről. Indult az a lemez a Popzene című számmal, amiben – a fogyasztói társadalomba beilleszkedni vágyó állampolgár számára – újfent csak nem volt köszönet. „Feljövök érted a város alól, jami, jami, konzumterror.” Nem politikai, hanem tulajdonképpen társadalmi üzenet volt. Amikor a „megbűnhődte már e nép” jelszóval a magyar lakosság epekedve várta, hogy egyszer talán valaha, majd egy mesében legalább úgy fogyaszthasson, mint a nyugatiak, Menyhárt Jenőék már kifejezték, hogy nem, nem kérnek abból sem, nem lesz jó az sem, nem ott keresendő a megoldás, ha egyáltalán keresendő, kereshető valahol.
Európa Kiadó - Fábián Bori
Pedig hol volt még a konzumterror 1987-ben – legalábbis ahhoz képest, amit később megtapasztaltunk. Mégis úgy hallgatom ma ezt a dalt, mintha előre szólt volna nekünk a banda valamiről, figyelmeztetett volna valamire.
Aztán kijött a Love '82 című cédé 1997-ben, rajta az a bizonyos anyag, az annak idején az agyonhallgatott kazettáról. A cédéről kiderült, hogy a régi kazetta hangminősége nem is volt olyan rossz, hiszen eleve a stúdiófelvétel úgy szólt, mint egy ezeréves, ezerszer átmásolt kazetta – a Casio számítógép dobgépe, akinek az mond valamit, az csakis boomer lehet –, de hát a nonkonformizmus pápáitól ez nem is dukált másként. Ráadásul ha van szövegcentrikus zene, akkor az Európa Kiadó az. „Népszerűtlen szerelem, sokan vagyunk kevesen.” Máris egy egész társadalmi tapasztalat egyetlen mondatba sűrítve – és ez a fajta tömör, pengeéles megfigyelés nem állt egyedül az életműben. A Bon-bon-si-bon például mintha a társadalmi viszonyok abszurd egyenletét írná fel: „Túl sok a rendőr, túl sok a spicli, kevés a kurva, kevés a strici. Kevés a rendőr, kevés a spicli, túl sok a kurva, túl sok a strici.”
A Popzenére visszatérve: „minden a régi, mohón élni, a halálig, a halálig, bébi”. Ilyennek tűnt ez a zaklatott világ akkor, pedig milyen nyugalmasnak látszik 1987 visszatekintve a net, a Facebook és az AI korából.
Aztán elkezdett működni az Európa Kiadó, már elfogadott zenekarként, per definitionem immár mainstream zenekarként - nem hozzáállása tekintetében, az nem változott, hanem egyszerűen: intézmény lett -, adott ki olykor lemezeket, hol leállt, hol újra elindult, változó felállásokban.
„Átmentél a vizsgán, tehát megbuktál a vizsgán” – írja Szántó T. Gábor a Kafka macskái című magával ragadó regényében. Értve ez alatt azt, hogy az ember, ha minden elvárást teljesített, akkor éppen hogy megbukott egy másikfajta vizsgán, a nonkonformizmus, a soha meg nem hajlás vizsgáján.
Ha egy mondatban, egy szlogenben kellene összefoglalnom, hogyan látom Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó pályafutását, akkor azt mondanám, az EK-ra igaz az, hogy mindmáig a „bukj meg a vizsgán, hogy átmenj a vizsgán” elvét képviselik a mindenkori mainstreammel szemben.
Küldjetek hát egy jelet fentről, hadd gondolkodjunk el újra azon, hogy igaz-e, hogy még ma is igaz-e, hogy „mindenki itt van, aki nem elég bátor”.
„A zene nem zene, a szöveg nem szöveg, senki nem tudja, hogy jön vagy megy.” Voltak évtizedek, amikor ez volt az érzése a rockzenén felnőtt polgárnak, hogy ez nagyon így van, de hát biztos öreg már bizonyos stílusokhoz, no meg „ez egy igen-igen kemény, kemény világ”.
Az Ápolóban péntek este megtudjuk, jönnek-e a jelek fentről, vagy „Várna többé nem fogad”.
Az Európa Kiadó együttes - Fábián Bori
