Dicsérni jöttem, nem temetni – mondogatta magában a tudósító, megfordítva Shakespeare Julius Caesarjának legendás szállóigéjét, miközben az Ápolóba tartott az Európa Kiadó koncertjére. A szívét felöltöztette a találka előtt. Nem először találkozott már a zenekarral: szinte röhejes, de az élő találkozások közös története 1987-ben kezdődött. Ezúttal azonban kívülállók elvetették szívében a kétely magvát. „Lehet, hogy kevesen lesznek, lehet, hogy meglehetősen koros lesz a közönség” – szólt az előzetes vád? Vagy gyanú inkább? Lehet, hogy ez, az EK már csak legenda? A krónikás igyekezett elhessegetni a gondolatot, de legbelül kénytelen volt elismerni: azért a kérdés nem teljesen alaptalan.

Az Európa Kiadó az Ápolóban - Vincze Miklós
Fél kilenc előtt aztán eloszlottak a kételyek. Az Ápoló koncertterme lényegében megtelt, a közönség életkora pedig teljesen átlagosnak bizonyult. Mondja ezt persze az, aki abban az évben látta meg a napvilágot, amikor az Animals világslágere, a The House of the Rising Sun megrengette a világot. Márpedig minden generációnak maga felé hajlik a keze: mindenkinek a saját nemzedéke jelenti a természetes viszonyítási pontot.
Aztán a zenekar pillanatok alatt kiemelte az időből a publikumát – és saját magát is. Menyhárt Jenő, a frontember egyszerűen nem tud nem eggyé válni a közönségével, és nem tud nem száz százalékot kiadni magából.
A dalokat illetően sem maradt hiányérzet: a legnagyobb slágerek természetesen nem maradhattak el. Mindjárt kezdésként küldtek egy jelet fentről, majd felcsendült – mit felcsendült, robbant – az Európa Kiadó című dal. Abban a dalban Menyhárt Jenő valamikor 1981-ben azt jósolta, hogy „el fogok tűnni a rock and rollból”. Voltak időszakok, amikor átmenetileg valóban eltűnt, de – éppen ez a péntek este bizonyította sokadszor: szerencsére nem véglegesen.
Régi és újabb számok váltották egymást, a legújabb lemezről is elhangzott egy nóta. Hol a rock and roll robbantotta szét a termet, hol a közönség bólogatott egyetértőn együtt az énekessel. A lassabb számok alatt a zenekar és a közönség szinte egyetlen impresszionista festménnyé lényegült át.
Apropó, impresszionizmus! E sorok írójának Menyhárt Jenőt figyelve óhatatlanul is eszébe jutott: hej, ha ez az ember franciának születik, ma talán az egész világ ismerné. De hát sok honfitársunk járt így, így aztán maradt, s mi jól jártunk.
Pogótól nem kellett félteni a nagyérdemű testi épségét – ez nem az a műfaj -, táncból viszont nem volt hiány. Elsősorban a hölgyek ropták, képzett táncosokat idéző eleganciával, az urak pedig szövegismeretükről és bólogatási tudományukról tettek tanúságot.
A tánctanári címet azonban maga Menyhárt Jenő hódította el. A koncert derekán, az Itt kísértünk című szám – amelyben már-már lemondóan, de rendíthetetlenül hirdeti, hogy ne együk meg, amivel a világ etet minket – olyan koreográfiával lepte meg a közönséget, amellyel a riói karnevál bármelyik színpadán megállta volna a helyét. Na ekkor szabadult el igazán a pokol, és indult be a tánc.
Nagy hajrát nyitott a banda, az Ez a város megmozgatott mindenkit, azt követte a kellemes meglepetésnek ható Rendőrlány, és jólesett a zárás előtt, hogy a fiatal magyarok újra rázták az utcát. A koncert végül a Megalázó, durva szerelemmel ért véget.
Menyhárt Jenő pedig a koncert után készséggel állt a rajongók – de fura szó ez az Európa Kiadóval kapcsolatban – rendelkezésére, türelmesen odaállt szelfizni a tisztelőivel.
Emlékezetes koncertélménnyel és a Menyhárt Jenő szövegei által rendre felkeltett, nyugtalanító kételyekkel a szívében távozott a közönség. És nyilvánvalóvá vált: sem a zenekar, sem a tábora nem vonul még be a történelembe. Az Európa Kiadó nem múzeumi relikvia, hanem élő műalkotás, amely írja magát tovább.


