Egy sziget, a Kulissza lehetősége az esős novemberben
Ott pezsegne a jazz csütörtök este a Rácz Gábor trió előadásában a kecskeméti Kulisszában, a Kulissza jazz est újabb epiódjában, csakhogy már megint ez a fránya időjárás, amire egyre nyűgösebb az emberünk. Márpedig jazzkoncert ilyen időben nem vénnek való vidék. Esik, vigasztalanul esik. És messze, messze van az a Kulissza kávézó, különösen a sötétedés utáni, eső áztatta Kecskemétnek a sajátos világítása miatt, ami szabad szemmel, a mégoly csekély forgalom mellett is nehezen követhető autót vezetve. Egyszóval messze, nagyon messze van az a sziget.
Viszont mégiscsak sziget, ezen az estén legalább van egy sziget („Egy sziget lehetősége”, hogy Houellebecq regényének címét idézzük), és csábító az a sziget. Minden bizonnyal lelki felüdüléssel szolgáló sziget, ahonnan a Rácz Gábor, Rácz Zsolt és Farkas Péter „Bubu” alkotta trió elrepítheti a hallgatókat akár New Orleansba, de talán még a New York-i 50. utcába is, hogy a repüléssel együtt járó időutazásról ne is beszéljünk. Márpedig lehet, hogy éppen az lenne a léleknek üdítő ilyen bánatos, ígéreteket nem hordozó, lapos, sablonos előtéli időjárásban.
Ráadásul, akárcsak az időjárás, a repertoár is sokféleképpen, de kétféleképpen biztosan elsülhet. A csütörtöki esemény plakátján látható rövid bemutatkozás máris rettentően vonzónak hat: „ezen az estén a jazz-funk és a groove-orientált zene kerül a középpontba”. Hát ilyen kilátások mellett azért illik levetkőzni az időjárás okozta kedvetlenséget. Ráadásul van még egy másik lehetséges verzió is, amely egyrészt a zenekar felállásából kikövetkeztethető – zongora, bőgő, dob –, és ezt a gyanút alátámasztja az is, hogy a Kulissza igen készséges személyzete által az előző héten készített és az emberünknek elküldött rövid felvételén igen vérpezsdítő, bravúros, könnyed, hangulatos, egyszóval: virtigli jazzszólót zavar le Rácz Gábor, ami azt sejteti, hogy itt akár egy sztenderdközpontú repertoár-finomság is elképzelhető. Van tehát két lehetséges iránya ennek a fellépésnek, és ha esetleg a második valósulna meg, akkor akár még számot is kérhetnénk – morfondírozott a félig már elcsábult ember. Milyen finom lenne kérni egy On Green Dolphin Streetet vagy egy Round Midnightot. Zenekartól legutóbb egyébként is immár negyven éve rendelt számot, 1986-ban, a szegedi Felsővárosi vendéglőben az Oh, Carolt, egy üveg Csongrádi kékfrankosért. Nem a Chuck Berry-, hanem a Neil Sedaka-féle opuszt. Érzelmes, szentimentális korszak volt az, na. Felrémlik neki még egy zenerendelés, de az már a szintén szegedi Sing-Sing nevű diszkóban történt, és nem ő volt a főszereplő, hanem a Maci nevű barátja, aki kivágta az ötszázast a DJ elé a pultra – a viszonyítás kedvéért: ötezer forint körül volt akkoriban egy kezdő tanári fizetés –, és annyit mondott, hogy a Winner Takes It Allt, most. A DJ lekeverte az aktuális csűrdöngölőt, és máris megszólalt az ABBA. A Green Dolphin Streettől a ködös Londonig
Egyszóval akárhogy is forgatta, nem win-win szituáció ez a csütörtök este, hanem win-lose. Nyerni csak a koncert megtekintésével lehet, veszíteni pedig a kihagyásával.
A zenekar - Vincze Miklós
Már az első dalnál bejött, hogy mekkora veszteség lett volna ezt az estét kihagyni, ráadásul az is nyilvánvalóvá vált: kunyerálásra, daltarhálásra itt nem lesz szükség, a banda ugyanis az On Green Dolphin Streettel nyitott. (Na jó, ismerjük el, a cikk szerzőjét a dal felcsendülése meglepetésként már nem érte, mert a koncert előtt azért óvatosan rákérdezett, hogy szerepel-e ez a klasszikus a repertoárban, és nemcsak biztató választ kapott, hanem Rácz Gábortól egy lendületes: „Hát akkor kezdünk azzal” választ.)
Indult az este tehát egy invenciózusan bevezetett, rendkívül hangulatos, hol csendes, hol dinamikus, de végig izgalmas Green Dolphin Streettel. A folytatásban funkysodott a hangulat, ezt egyébként nemcsak a plakáton, hanem a koncert előtt szóban is jelezték a zenészek – konkrétan Bubu, a basszer vázolta föl, hogy ezúttal nem annyira klasszikus sztenderdközpontú lesz a repertoár, mint a legutóbb, hanem groove-os, latinos ütemekkel szórakoztatja a nagyérdeműt, eddig még egyébként nem látott felállásban, a dobos Rácz Zsolt ugyanis egyfajta beugróként ült be a dobok mögé. És milyen jól tette. Elképesztő érzéssel kísért, ütögetett, kattogott, sepert, mikor mit kívánt a helyzet, és amikor kellett, átvette a kezdeményezést. A harmadik nóta, a Joe Sample-féle Snowflake parádés menet volt, tulajdonképpen műfaji szempontból is, mert az alaptémát többféle körítésben tálalta a magával ragadó tűzzel játszó trió.
A harmadik szám után gyors kupaktanács alakult ki, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan „mivel is folytassuk” volt a témája. Rácz Gábor a koncertet követően elárulta, hogy arra gondoltak, szép volt ez a latinos groove-ozás, de most már legalább olyan jólesne neki egy kis swinges himba, mint egy whisky.
Némi meglepetést okozott, hogy a kupaktanács témájával ellentétben mégis lassú, méltóságteljes felvezetés hangzott el, közben mintha egy vonatra ült volna fel a publikum, egy békés, vidéki vicinálisra, és egy-két állomást már meg is tett, amikor a dal igazán kibontakozott, és az ember a homlokára csaphatott: hiszen ez Gershwin, mégpedig az A Foggy Day in London Town. Nagyjából akkor, amikor ez leesett neki, a zenekar már át is ültette a közönséget egy másik vonatba, ezúttal gyorsvonatra ült föl a társaság, hogy aztán a zenekar néha expresszvonatokat idézve száguldjon – Rácz Gabi a billentyűkön szuperszonikusra kapcsolva –, hogy majd a dal végén ismét lefesse előttünk London ködös, esős hangulatát, ami ezúttal egybeesett a kecskeméti időjárással.
Következett egy újabb izgalmas, lírai bevezetés a zongorista részéről. Az emberben az előző dal kapcsán már kezdett kialakulni az a sejtés, hogy Rácz Gabi mintha előre direkt becsomagolná az ajándékot, hogy a nagyérdemű ne tudhassa azonnal, hogy mivel is fogja traktálni, aztán szépen lassan bontja ki a csomagot, és amikor az utolsó papír is lekerül az ajándékról, akkor derül ki, hogy voltaképpen mivel is kedveskedik. Ezúttal a Body and Soul című klasszikust csomagolta be egy bevezetőbe, de úgy, hogy még piros masnival is át volt kötve az a doboz, hogy aztán, akárcsak a Gershwin-nóta esetében, ezúttal is műfaji határokat átlépve adja elő többféle értelmezésben az örökzöldet. Ebben Rácz Zsolt dobos és Farkas Péter Bubu maximálisan partner volt. Egy ízes basszusszóló után kapott még egy sokadik álarcot a Body and Soul, majd következett egy kis szünet.
Kontinenseken és évtizedeken át, éjfél előtt, vendégekkel
A jazz ugyebár eleve az improvizáció műfaja, ezúttal az a kellemes meglepetés állt elő, hogy a zenekar összetétele is improvizáció tárgya volt: a közönség soraiból is vállalkoztak ugyanis egy-egy mini produkcióra. Egy argentin fiatalember gitárral és egy, az érzelmeket megfogó dallal, az Alfonsina y el Mar-ral ragadtatta tapsra a publikumot. A Kodály Intézetből érkezett az úriember, de nemcsak egyedül, hanem egy teljes asztaltársasággal, amelyből hamarosan egy énekesnő és egy klarinétos is csatlakozott. Ők eredetileg csak a Misty című dal előadására készültek – szenzációsra sikerült a darab, Rácz Gabiék elképesztő körítéssel játszottak a két beugró zenésznek felvezetésként, aztán kíséretként, hogy aztán ezúttal is mindegyik opusz vége átmenjen éjszakai vonatozásba. A My Funny Valentine is méltóságteljesen indult, majd az első énekbelépést követően egyszer csak átcsapott echte funkyba, az ember gondolatban fölnézett a Kulissza falán egyébként nem látható naptárra, hogy a mindenit, lehet, hogy 1975-öt mutat? A My Funny Valentine-ból – akárcsak korábban már említett több sztenderdből – végül szintén egy műfajokon át tett utazás lett, autóshasonlattal élve: négyévszakos lett ez a darab, mert benne volt az ősz, de aztán megmutatta magát a kibontakozó tavasz és a jazzklubokban tomboló nyár is. (Na jó, telet nem idéztek a dallamok – azt hagyjuk meg az Omegának a Lénával - , de az meg odakint, az utcán már úgyis riogatott.)
Nagy tapsot kaptak – méltán – a beugró fellépők, hogy aztán a Rácz Gabi-féle trió a hajrában még egy nagyot robbantson, a Charlie Parker-féle Night in Tunisia ezúttal csomagolatlan ajándék volt, odavágták az orrunk elé. Azonnal megdörrent, hatalmasat szólt, a közönség nem egy tagját extatikus hangulatba hozta, már-már a levegőben lógott a táncra perdülés.
Egy rendkívül hangulatos, ismét korfestő erővel kidolgozott Just the Two of Us-szal zárult az este, amely bár sose ért volna véget.
A kísérlet sikerült: adódhat sziget még egy esős, szomorú novemberi estén is. És hogy merre jártunk a zenekarral? Nemcsak New Orleansban, hanem Dél-Amerikában és természetesen a legendás, New York-i 50. utcai jazzklubban is, kontinenseket és évtizedeket ívelt át a vérpezsdítő muzsika. És akkor még elfelejtettük kérni a Round Midnightot, de hát már úgyis éjfél felé járt, amikor élménnyel feltöltődve, zenétől – és sajnos csak attól – megrészegülve, esővel nem törődve hazafelé botorkáltunk.
1 / 9
Rácz Gábor
Rácz Gábor és együttese
