Mindenszentek napján és halottak napján Kecskeméten is sokan emlékeznek elhunyt szeretteikre. Virágok kerülnek a sírokra, gyertyák és mécsesek gyúlnak, a családok felidézik közös emlékeiket. A megemlékezés és a méltó búcsú azonban nem mindenkinek adatik meg: vannak, akikről nemhogy senki nem emlékezik meg, de még a temetésükön sem állnak hozzátartozók, barátok vagy ismerősök a koporsó mellett. Hollandiában egy különleges kezdeményezésnek köszönhetően költők versekkel búcsúztatják azokat is, akiket senki sem kísér el utolsó útjukra.
De mi történik azokkal, akik után senki sem marad? Akiknek a temetésére nem érkezik rokon, barát vagy ismerős, és akiknek az életéről talán már senki sem tud mesélni?
Hollandiában közel negyedszázada különleges módon próbálnak választ adni erre a kérdésre. Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs, aki elbúcsúztassa, egy költőt kérnek fel arra, hogy próbálja meg kideríteni, ki volt az elhunyt, és írjon verset a búcsúztatására. A költeményt a temetésen olvassák fel.
A kezdeményezés 2001-ben indult Groningenben, Bart FM Droog költő ötlete nyomán. Az első ilyen búcsúztatásra 2002-ben került sor. A gondolat később más holland városokban is követőkre talált, és Amszterdamban különösen fontos közösség szerveződött azokból a költőkből, akik vállalták, hogy verssel búcsúznak az egyedül maradt halottaktól.
A kezdeményezés holland neve De Eenzame Uitvaart, vagyis „a magányos temetés”. Az azóta országos ismertségre szert tett hagyomány Hollandia egyik legmeghatóbb együttérzésből fakadó gesztusává vált. Lényege, hogy azok sem maradnak teljesen egyedül a haláluk után, akiknek az életében már nem volt senki, aki elkísérhette volna őket az utolsó útjukra. A költők verseikkel adják meg nekik azt a személyes búcsút, amely egyébként talán elmaradna.
Amszterdamban a költők csoportját Poule des Doods néven ismerik, ami nagyjából „a halál költői ügyeleti beosztását” jelenti. Az elnevezés arra utal, hogy a poéták egyfajta ügyeleti rendszerben váltják egymást: amikor olyan ember temetésére kerül sor, akitől várhatóan senki sem tud személyesen elbúcsúzni, egyikük felkutatja az elhunytról fellelhető információkat, verset ír neki, majd felolvassa azt a búcsúztatón. Így azok is kapnak egy személyes búcsúszót, akiknek a halálakor talán senki sem mondaná ki a nevüket.
Ismeretlen temetése Hollandiában - A Top 10s Facebook-oldala
Amszterdamban a kezdeményezés egyik meghatározó alakja Frank Starik költő volt, aki éveken át szervezte és képviselte ezt a különleges szolgálatot. Munkája nyomán a magányos temetések nem csupán hivatalos események maradtak: az elhunytak történetei, amennyire még rekonstruálhatók voltak, verseken keresztül is hangot kaptak.
A költők nem feltétlenül tudnak sokat arról, akinek írnak. A városi hatóságoktól kapott információk mellett olykor szomszédokat kérdeznek, az elhunyt múltja után kutatnak, és az interneten próbálják összerakni egy ismeretlen ember életének darabjait. Néha csupán néhány adat, egy név, néhány hátrahagyott tárgy vagy a halál körülményei állnak rendelkezésükre.
Az elhunytak között vannak hajléktalanok, magányos idősek, bevándorlók és olyan emberek, akiknek az élete valahogyan láthatatlanná vált a társadalom számára. Mégis kapnak egy temetést és egy verset, amely csak nekik szól.
A kezdeményezés lényege nem pusztán az, hogy méltó búcsút adjanak a halottaknak. Hanem az is, hogy emlékeztessék az élőket: senkinek sem kellene úgy eltűnnie a világból, mintha soha nem is létezett volna.
Mert minden halálnak megvan a maga története. És minden ember megérdemli, hogy valaki legalább egyszer megpróbálja meghallgatni azt.
Egy ilyen búcsúversben talán éppen az a legmegrendítőbb, hogy olyan emberhez szól, akit a költő soha nem ismert. Mégis időt szán rá, utánajár az életének, keresi a nyomait, és megpróbálja szavakba önteni egy olyan ember történetét, akinek a búcsúztatásán talán ő az egyetlen, aki megszólal.
A halottak napján azokra emlékezünk, akiket elveszítettünk. A holland költők példája azonban azokról is szól, akik után talán senki sem gyújt gyertyát.
