Temetőbe mindig jár az ember. Kisgyerekként elkezdi. Temetésre nem biztos, hogy viszik a kisgyereket, vagy nem mindenki, de Mindenszentekkor és Halottak napján már viszonylag hamar eljárnak gyertyát gyújtani a szüleikkel dédszülők, vagy esetleg idejekorán elhalt nagyszülők sírjához. Ekkor még egyszerű családi szertartás a látogatás, a gyerek szemében majdnem inkább csak furcsa szokás. Aztán később az ember fölfogja, mi az a halál, temetésekre is eljut, kénytelen eljutni, de az első igazi mélyütés az, amikor a belső körből hal meg valaki, tehát valamelyik szülő. A temetés, a temető, a Mindenszentek akkor nyeri el igazi jelentőségét, de akkor aztán teljes mélységében, hátat görnyesztően, lelket szorítva, torkot fojtogatva nyeri el.
E sorok írója 2006 februárjában veszítette el az édesapját, és az az évi Mindenszentek volt az első olyan Mindenszentek, amikor már IGAZI ÉRINTETTKÉNT ment ki. Persze úgy, hogy előtte egész évben hetente többször is kiment, a lényeget tekintve elkésve, persze, mert elmondani már nem volt módja semmit, de tudta, hogy nincs magyaráznivaló, a faterral minden rendben volt, mindent tudott, tudott ő mindent anélkül is, hogy bizonyos dolgok részletezve lettek volna.
Mégis rendre vissza és vissza kellett járnia.
Az ember az apja sírjánál álldogál, és mit csinál, amellett, hogy sóhajtozik és emlékezik - ne adj isten, néhány mondatot magában beszél -, hát nézelődik.
Viszonylag hamar föltűnt az édesapámmal szomszédos sír gondozatlansága. Cserben hagyottsága. Nem kellett sok apalátogatás ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Megdermedve láttam, hogy a sírkövön az A. Erzsike név áll, hajaj, ez lehet, hogy gyerek. Akkor már megszületett mind a két gyermekem, és akinek van gyermeke, tudja, hogy ahhoz fogható, ahhoz hasonlítható tragédia és gyötrelem nincs, mint amikor a szülőket megelőzve fekszik egy gyerek a sírban. És így volt. Az évszámok: 1953-1957 igazolták a szívdermesztő gyanút.
Erzsike sírja / fotó: Vincze Miklós, KecsUP Hírek
A nyári hónapok során a sír állapota mit sem változott, így aztán amikor elérkezett a Mindenszentek, már eleve úgy mentünk ki édesapánk sírjához, hogy Erzsikének is vittünk egy picike mécsest. Ne álljon ott ennek a kislányka a sírja látogatatlanul. És ez a szokás meg is maradt, föltűnő tűzijátékot nem produkáltunk a szomszédos sírkövön, amit rendesen megtépázott az idő, de egy pici apróságot mindig tettünk rá. Valószínűleg a szülei sem élnek már, gondoltuk. Mígnem aztán egy nyáron a meglepetéstől döbbenten láttam – akkor épp egyedül látogattam ki -, hogy egy nagyon idős, gyanúsan idős néni szorgoskodik a sír körül.
Erzsike sírja / fotó: Vincze Miklós, KecsUP Hírek
Nem tudtam megállni, és idővel megszólítottam, hogy hát a kislánya-e. Elmondta, hogy igen. 1958-ban, négyévesen egy szovjet katonai teherautó gázolta halálra. (Nem indulatkeltő kíván lenni ez a mondat. Iszonyúan vezettek a szovjet kiskatonák akkoriban, de hát ahogy a keleti blokkban általában, a pletykák szerint a sofőrök sem úgy lettek kinevezve, hogy az lesz a sofőr, aki tud vezetni. Vétkes tehát van a történetben, de látatlanban nem biztos, hogy konkrétan a tettes az igazi vétkes.) Semmiféle indulat nem volt a hangjában. Igyekezett rendet rakni, reszkető kézzel kirakott néhány friss virágot, gyertyákat, s miután látta, hogy még mindig ott állok földbe gyökerezett lábbal, mintha kitalálta volna, mire gondolok, nagyot sóhajtva magyarázatot adott, hogy miért jár ilyen ritkán. „Elsodort az élet Siófokra, lelkem. Már évtizedekkel ezelőtt. Amikor még dolgoztunk, sokat jártunk haza, az Erzsike sírjához, de aztán ahogy magamra maradtam, nyugdíjas lettem, egyre nehezebb lett Siófokról elutazni Kecskemétre. Nincs is itt már senkim, és tudja, kedves, naponta két busz van onnan, öt óra az út.” Mondta a néni, aki azért utazott Kecskemétre több év után csak azért, hogy virágot és mécsest tegyen a sírra. Mintha hümmögtem volna valamit, hogy igen, tudom, tényleg kevés a busz ezen a vonalon. Mindez 2018 táján történt. Azóta soha, senki nem nyúlt a sírhoz. A néni és Erzsike azóta valószínűleg újra egymásra találtak.
Erzsike sírja / fotó: Vincze Miklós, KecsUP Hírek