Öröklődés, sors, véletlen, de én nem lettem négyévszakos gyerek. Az ősz és a tél csak megkerülhetetlen kényszerből az életem része. Én akkor érzem jól magam, ha kezdődik a tavasz, és tombol a nyár. Olyannyira így van ez, hogy a nyár múlásával hajlandó vagyok letargiába esni, hogy elmúlt minden, és most lehet várni több, mint fél évet megint arra, hogy újra eljöjjön az én időm. Amikor csicseregnek a madarak, amikor már nem olyan füstszürke a fény, és langyos szellő csapjon meg, amikor reggel kilépek az ajtón.
Nekem a tavasz a szabadságot jelenti. Amikor sikerül lerázni a tél fagyos (mostanában nem is annyira) szorítását; amikor el lehet szakadni a radiátortól; amikor elég egy rövidgatya és egy póló az utcán. Hogy nekem ez az életérzés a tavasszal kezdődik, az nem csupán a meteorológiának köszönhető. És még csak nem is feltétlenül annak, hogy a tavasz utolsó napjaiban születtem. Ebbe bizonyára belejátszik, hogy március 15-e számomra az az ünnep, amelyet már gyermekként is értettem, és ezt tudom átérezni a legjobban a mai napig. Persze átpolitizálódott már ez is, de Petőfi, Jókai, Kossuth nagy napjai talán még tartják magukat olyan tekintetben, hogy megmaradtak annak, ami. Bár volt egy szörnyű kísérlet arra, hogy a Fidesz kisajátítsa a forradalom és szabadságharc ünnepét. Amikor 2002-ben arra kérte híveit, hogy hagyják fent a kokárdát a közelgő választásokig, kifejezve ezzel is, hogy ők képviselik a nemzetet, a hazát.
Orion hangfal, Videoton erősítő és AIWA deckA haza nem lehet ellenzékben – jött aztán a választási vereség tálalása. Szerintem ez volt az a mondat, amely megkezdte szembeállítani az országot saját magával. Mert a Fidesz került ellenzékbe, és a pártot, annak követőit ezzel a mondattal a hazának minősítette Orbán Viktor, a győztes balliberális koalíciót pedig ezzel együtt a nem haza címkéjű térfélre helyezte. Legalábbis ez következik a kijelentésből. Én a magam részéről egy ideig nem is hordtam kokárdát. Úgy éreztem bemocskolták. Felhasználták egy politikai csatában.
Pár éve újra feltűzöm a kokárdát. De a kihagyás alatt sem gondoltam egyetlen alkalommal sem, hogy március 15-e ne lenne az én ünnepem is. Csak a kokárdát hagytam el egy időre. De azt, amit nekem ez az ünnep jelent, egy pillanatra sem. Emlékszem, még általános iskoláskén (úttörőként) felvonultunk az osztályokkal a kultúrház elé, hatalmas, nagy árnyékot adó fák tövébe, és néztük, hallgattuk a műsort. A zenekar játszott, a zászlónak tisztelegtünk. Elfogultságomban talán szerepe van, hogy szüleimnek is jutott szerep ezeken az ünnepségeken. Pedagógusként és úttörövezetőként is ott sürögtek a Petőfi-szobor körül. Én pedig büszke voltam rájuk.
