Nem, nem, soha nem tudnék kiállni, és szidni a szomszédainkat Trianon okán

Az elmúlt napok cikkei, beszédei, elemzései, vitái jól mutatják, hogy nem lehet a trianoni döntés évfordulóját egyféleképpen megélni. A nacionalista érzelmek ezen a napon különösen kibújnak sokakból, és szerintem sokan túl is lépnek egy olyan határon, amin jobb lenne belül maradni. Mivel én sosem tartoztam közéjük, ezen a napon sem öltök magamra nacionalista öltözetet. Nem is tudnék. Mert 100%-osan magyar nem tudok ezen a napon sem lenni. Talán így a pontosabb: nem tudok csak magyarként gondolkodni ezen a napon. És ez nem az én döntésem, nem az én ideológiai választásom, vonzalmam bármelyik párthoz, hanem az élet hozta így.

Édesapámnak egy olyan nyelv az anyanyelve, amelyet azok beszéltek/beszélnek, amely nép kapott területet magyar földből Trianon okán. A szerb-horvátról van szó, amely nyelv így már nem létezik, miként nem létezik ma már Jugoszlávia sem. Édesapám bunyevác. Nem is magyar iskolába járt. De később megtanult magyarul, és ebben alighanem nem kis szerepe volt annak, hogy megismerkedett édesanyámmal. Én nem tartom magam bunyevácnak, miként családom anyai ágon nem tartozott kisebbséghez. Bár német hangzású nevek gyakoriak voltak náluk – voltak is magyarosítások. Furcsa, hogy miközben én magyarként születtem, magyar földön, mégsem állíthatom biztosan, hogy nincs bennem szláv vér. Nincs különösebb vonzalmam sem Szerbiához, sem Horvátországhoz. Leszámítva azt, hogy imádom az Adriát, imádom a Balkánt, az ottani életet, az építészetet, a mediterrán létezést, az ételeket. Egy olyan településről származom (Madaras), ahol nincs kisebbségi élet, de a szomszédos településekről (Bácsalmás és Katymár) sokan ide házasodtak, ezért élnek már ott is bunyevácok és sváb leszármazottak. Szabadka közelsége miatt gyakran jártunk át a piacra, és az egykori Jugoszlávia gyakori nyaralási helyszín volt gyerekkoromban.

Apai nagymamám révén Németországban is élnek rokonaink, akik már németnek születtek, így különös kapcsolatom van ezzel az országgal is, annak sportjával, zenei életével és politikai életét is így-úgy követem. Tehát keverednek bennem nemzetek, kultúrák. Érdekes, hogy bár az egykori Jugoszlávia kultúráját általában nem ismerem, nem is érdekel különösképpen, viszont a népzenéjük nem közömbös számomra. Olyannyira nem, hogy ha meghallom a népzene szót (érjen ezért támadás, vállalom) én előbb gondolok a tambura zenére, mint a magyar nótára. Egy kólóra hamarabb megmozdul a lábam, mint a csárdásra. És mivel édesapám gyakran elmondja, hogy ősei valahonnan a Mostar környéki (Bosznia) Buna folyó környékéről származnak, talán érthető is ez. Egyébként a mai napig élnek ott Gunityok, csak az ottani írásmód szerint írják a nevüket, és talán hosszú ú-val ejtik. Ha jól emlékszem, apai nagymamám is hosszú ú-val írta a nevét. Katymáron ma is gyakran beszélnek egymással az emberek szerb-horvátul vagy németül, így belenőttem ebbe a közegbe. Szóval úgy vagyok akárcsak Jószef Attila, akinek az anyja kún volt, az apja félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Amikor beszélni kezdtem, akkor édesapám próbálta megismertetni velem az ő nyelvét, és mivel túl jól vettem az akadályokat, megrémültek, hogy a magyar nem fog úgy menni, mint a délszláv, ezért inkább leállt a tanítással. De ez is meghatározó élmény, még úgy is, hogy semmire nem emlékszem.

Ezért ha elkezdenék románozni, mint ahogyan nem csupán június 4-én teszik sokan, hanem a mindennapi életben is, akkor azzal együtt én szerbeznék, horvátoznék, jugoszlávoznék. És akkor saját magamat is leköpném. És nem érzem úgy, hogy ezzel viszont a magyar arcomba köpök. Azok közé tartozom (és ezzel nyilván egyesek szemében nem is vagyok magyar), akik már megbékélnének. Akik nem odamondanak, sértegetnek más népeket. Hiszen tehet-e bármelyik román, szlovák vagy szerb ma arról, hogy 100 évvel ezelőtt mi történt Versailles-ban? Kikérhetném-e magamnak, hogy minket magyarokat ugyan ne sértegessenek, ha közben magam is szőröstalpúznék? Ahogy nem tartom a mai németeket sem felelősnek Auschwitzért, a mai oroszokat a Gulágokért, úgy miért lenne okom mérgesnek lennem Trianonért bármelyik szomszéd ország népére 2020-ban? Még akkor sem tudok így gondolkodni, ha vannak valóban magyarokat gyalázó gondolatok odaátról innen-onnan. Vagy tettek. Mert vannak. De csak dől és dől a dominó, ha mindig meglökik és folyton felépítik a sort. Talán egyszer nem kellene már. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy – miközben az ünnepi beszédek a határokon túl élő magyarok védelméről és megsegítéséről szóltak – segítenek nekik az ottani többséget ekéző gondolatok. Ne csodálkozzanak a magyar nacionalisták, ha például a román nacionalisták is kikérik maguknak, hogy őket se bántsa senki, és bár nagyon nem szép, azokba rúgnak bele, akik a közelben vannak. Az ottani magyarokba. Ezért én százszor meggondolnék minden kimondott szót.

Az Európai Unió korszakában – amikor nincs COVID helyzet – szabadon járhatunk át a legtöbb szomszédunkba mindenféle megállítás, ellenőrzés nélkül. Akár dolgozhatunk is ott, ők is nálunk. Nincs értelme már elzártságról, elszigeteltségről beszélni. Ha mégis, azt sokkal inkább okozhatja a nem óvatos politika, néhány rosszul megírt beszéd, a sok üzengetés, és a nem egészséges mederben tartott nacionalizmus. És nem Trianon.

Gunity Gábor főszerkesztő