Trianon közös emlékezetét mindannyian rajzoljuk – az összeomlás (2. rész)

0
A frontról "visszatért" katonák
Hirdetés

A Habsburg Birodalom (1867-től Osztrák-Magyar Monarchia) életébe a nagyhatalmak kétszer is beavatkoztak döntő módon.

Egyszer 1849-ben, amikor megmentették a felbomlástól, ami együtt járt a magyar függetlenségért folyó szabadságharc vérbe fojtásával.
Majd 1918-1919-ben, amikor a monarchia kimúlását segítették elő, ami pedig a történelmi Magyarország feldarabolását jelentette.  

Az 1849-ben, az orosz cár segítséget nyújtott a Habsburgok kérésére részben dinasztikus szolidaritásból, részben a magyar forradalmi és függetlenségi hullám terjedésének megállítására. Az angolok és a franciák fegyveresen nem avatkoztak be a magyar és osztrák-orosz konfliktusba, de semlegességükkel végeredményben hozzájárultak ahhoz, hogy megmaradjon az évszázados nagyhatalmi európai erőegyensúly, így a Habsburgok jelentős befolyása Közép-Kelet-Európában.

Trianonról szóló sorozatunk második része következik, amelyben az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását járjuk körül. Az első részben a Nagy Háború okairól írtunk.

Hirdetés

Ausztria-Magyarországot belső feszültségei, vagy a külsős tényezők temették maguk alá?

Mindkettő. Az osztrák-magyar kiegyezés 1867-ben néhány évtizedre ugyan stabilizálta a hazai politikai viszonyokat, és ezzel egyidejűleg jelentős gazdasági fejlődés vette kezdetét hazánkban, azonban a „nagy század” (a 19. század) töretlennek látszó fejlődését egy válságoktól gyötört század követte. Éles fordulót vett a magyar történelem a 20. század hajnalán, és a világháborúba egy belső feszültségekkel terhelt magyar társadalom sodródott bele.

Az ellenzéki obstrukció 1904. december 13-án fizikai erőszakba torkollt az Országházban

Gróf Tisza István hiába igyekezett kiegyezésre jutni a román nemzetiségi mozgalom vezetőivel az erdélyi kérdés rendezése érdekében, azt a függetlenségiek és más ellenzékiek (köztük gróf Apponyi Albert, gróf Károlyi Mihály vagy éppen gróf Bethlen István) hazaárulásnak tekintették. A dualizmus „diadalmas haladásának” tényeit a megoldatlan nemzetiségi kérdésen túl egy következő súlyos, és végzetes következményekkel fenyegető kérdés is beárnyékolta, mégpedig a hazai munkáskérdés. A szabadelvű (liberális) magyar kormányokkal szemben tört magának utat az a mozgalom, ami a magyar nemzet részévé kívánt válni az által, hogy választójogot kap. (1914-ben választójoggal a magyar társadalom 7,5%-a rendelkezett.)

A századfordulóra a multikulturális és liberális Osztrák-Magyar Monarchiát belülről olyan kérdések osztották meg, mint a nemzetiségi ügy (szláv és román nemzeti mozgalmak), a választójogért folyó politikai harc, a munkáskérdés, és általában véve a kapitalizmus okozta szociális mozgalmak megerősödése (ideértve a keresztényszociális erőket is). A politikai rendszer válságba került, és a vele járó civilizációs alkalmazkodási válság folyamatai napirendre hozták a kettős Monarchia megoldatlan problémáit, amiket az 1914-ben kitörő, és elhúzódó háború csak felerősített.

1918 tavaszára az angolok is a Monarchia felosztása mellett vannak

A brit politika a Monarchia létében volt érdekelt, és hadicéljaiban is fennmaradását jelölte meg 1918 elejéig. A fordulópontot nem a szlávbarát körök befolyásának emelkedése jelentette, hanem a Monarchia külpolitikája. IV. Károly Habsburg uralkodó és II. Vilmos német császár hosszú távú és szoros politikai szövetséget kötött, ami ütközött az angol érdekekkel.

A magyar nemzetiségi politika szempontjából fontos eseményre került sor 1918 áprilisában. A hazai nemzetiségek kongresszust tartottak Rómában, ahol kimondták, hogy nem szándékoznak a Monarchia keretei közt élni. Törekvéseiket az antant, köztük USA is támogatta.

A kül- és belpolitikai tényezők mellett a háborús kimerültség miatt sem anyagi, sem emberi erőforrás nem állt rendelkezésre a szétbomlás megállításához. A háborúellenes hangulat felerősödött, és a városokban sztrájkok, éhségtüntetések törtek ki.  A Monarchia mintegy 4 millió katonával vett részt a háborúban. Közel 1 millió katona esett el és másfél millióan kerültek hadifogságba. Dezertálásokra és katonalázadásokra egyre több alkalommal került sor.

Károly egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett a Monarchia megmentésére 1918. október 17-én, amikor nyilvánosságra hozta császári manifesztumát, amelyben a Monarchiát szövetségi állammá nyilvánította. Az uralkodó ezzel azt szerette volna elérni, hogy a Monarchia nemzetei – magyarok, románok, osztrákok, csehek – a saját nemzeti tanácsaik vezetésével államszövetségben működnek. A nemzeti mozgalmak ezzel már nem elégedtek meg, mert saját és független államra törekedtek.

Meg lehetett volna-e védeni Erdélyt 1918 őszén?

1918 november végéig visszatérő 1,3 millió katonából csak 37 ezret tudtak a seregben tartani. Ráadásul óriási területi különbségek voltak: egész Erdély területén mindössze 2050-en maradtak a magyar hadsereg kötelékében. Az erdélyi alakulatok jó része a francia fronton szolgált, ők értek haza legkésőbb. Az egyik etnikailag leginkább magyar egység, a székelyudvarhelyi 82. közös gyalogezred legnagyobb része pedig olasz fogságba esett, ezért rájuk sem lehetett számítani az új magyar hadsereg felállításakor. 1918 Karácsonykor vonultak be a román erők Kolozsvárra, amikor a Székely Hadosztály még nem állt fel, és az is csak 1919 tavaszára érte el a 12 ezres létszámot.

Mégis mi kellett volna ahhoz, hogy egy vesztes állam sikeresen védhesse meg egyes területeit? Erre Révész Tamás történész a következő választ adta.

Öt tényező együttállása kellett volna ahhoz, hogy az első világháború után egy vesztes állam sikeresen védhesse meg egyes területeit. Magyarországon ez az öt dolog sajnos sehol sem állt együtt. De mik ezek a tényezők?

Hiányoztak a helyi autonómiák. A kiegyezést követően Magyarországon a helyi autonómiákat felszámolták és a politikai cselekvés alapvetően mindig Budapesten összpontosult. Világosan látszik az összeomlás idején, hogy a helyi elitek első reakciója nem az önszerveződés volt, hanem szinte mindig a fővárostól vártak iránymutatást. 1918 novemberében a legtávolabbi felvidéki vagy erdélyi járások szolgabírói is a központi kormányzattól kérdezték, mit kell tenni a fosztogatókkal vagy a feltűnő külföldi csapatokkal szemben.

Szükség volt bizonyos nagyhatalmi jóindulatra. Fontosak lettek volna olyan politikai szereplők, akik Párizsban a vesztesek pártját fogták saját szövetségeseikkel szemben. Ilyennel nem igen rendelkezett a magyar békedelegáció Párizsban.

A helyi ellenállás. A soproni népszavazáshoz elvezető 1921 őszi nyugat-magyarországi felkelés idején a budapesti kormányzat arra hivatkozott, hogy nincs köze az eseményekhez, a helyi felkelőkhöz. Ez azért volt fontos, mert ha a központi hatalom irányította volna a háborús cselekményeket, az a nemzetközi jog szerint az elveszített világháború folytatásával volt egyenértékű, és ennek megfelelően súlyos megtorlást vonhatott volna maga után.

1921. augusztus 28-án verték vissza a különböző fegyveres szervezetek – köztük a Rongyos Gárda – alakulatai a később Burgenlandnak nevezett területre bevonuló osztrák csendőröket

Az ellenfél gyengesége. Balassagyarmaton a csehszlovákok, Burgenlandban az osztrák csendőrség volt az ellenfél. Ezek viszonylag gyenge ellenállást tudtak csak kifejteni, így volt esély arra, hogy megállítsák az előrenyomulásukat.

Egy lokális területvédő harcban gyorsan kell eredményt elérni, mert egy nagyszabású konfliktusban a győztesek eleve sokkal jobb helyzetben voltak.

Magyarországon az első világháború után sehol sem állt együtt az öt tényező. Ezzel nem csak a magyarok voltak így. Például az osztrákok képtelenek voltak megvédeni Dél-Tirolt és Stájerország déli részét. A 20. századi magyar történelem talán legtragikusabb történése az volt, hogy a független és demokratikus köztársaság kikiáltása egybeesett a történelmi Magyarország megszállásával, majd felbomlásával.

Gróf Tisza István meg tudta volna szervezni az ellenállást?

„Ennek így kellett történnie” – ezek voltak a gyilkosság tanúja szerint Tisza utolsó szavai, amikor megölték 1918. október 31-én délután 5 órakor. (A gyilkosok személyét azóta sem sikerült pontosan megállapítani – ha egyáltalán akarták.) Néhány nap alatt lett Tisza, ahogy kimondta, hogy „ezt a háborút elvesztettük” Magyarország szinte bálványozott vezetőjéből közgyűlölet tárgya. Temetésén hívei közül is kevesen jelentek meg.

Gróf Tisza István 1912-től a képviselőház elnöke, majd 1913-tól miniszterelnök 1917-es lemondásáig

Ha nem sikerül az ellene szervezett merénylet, akkor sem kerülhetett volna a miniszterelnöki székbe, ugyanis 1918 végére az egyik leggyűlöltebb politikus volt Magyarországon. Tiszát ráadásul az antant is „főgonosznak”, a régi, megbukott Monarchia emberének tekintette. Valószínűleg oda sem engedték volna a tárgyalóasztalhoz.

(Folytatjuk)

Kapcsolódó cikkünk:

Trianon közös emlékezetét mindannyian rajzoljuk – A Nagy Háború okai (1. rész)

500 Ft1000 Ft3000 Ft