Riczu Norbert, a Hírös Rescue Team egyesület alelnöke, Szabadszálláson él. Norbert civilben mentőszakápoló, a Református Szeretetszolgálat kötelékében a Hírös Rescue Team tagjaként, és az Egy Csepp Tűz Önkéntes Tűzoltó Egyesület tagjaival együtt vettek részt a törökországi földrengés mentési munkálataiban.
A humanitárius katasztrófa képei bejárták a világot, a különböző nemzetek és a magyarok mentőcsapatainak áldozatos munkáját milliók kísérték figyelemmel. A szabadszállásiak is büszkék lehetnek arra, hogy van „saját hősük.
Riczu Norbertet kérdeztük az emberpróbáló mentésről.
Hogyan utaztatok ki Törökországba? Milyen érzés volt azt a hatalmas pusztítást látni?
Riczu Norbert: A földrengés negyedik napján érkezett a felkérés egyesületünk részére a mentési munkában való részvételre. Éppen szolgálatban voltam, de a bajtársaim rugalmas hozzáállásának köszönhetően gyorsan összeszedtem az egyébként mindig előre összekészített felszerelésemet, és elindultunk. Repülővel mentünk, az utolsó 140km-t helikopterrel tettük meg.
Én erős vagyok lelkileg is, és fizikálisan is, úgy éreztem, hogy felkészültem arra a látványra, ami majd fogadni fog. De nem! Ekkora mértékű pusztításra nem számítottam!
Nem volt sem víz, sem áram, semmifélre infrastruktúra. Megérkezésünktől hazautazásunkig a Honvédség profi módon, profi szervezéssel segítette munkánkat. A táborhelyünkről minden nap ők szállítottak a katasztrófa helyszínére, pontos keresési helyeket adtak meg. Ez azért fontos, mert célirányosan tudtuk a mentést végezni, hisz olyan helyekről van szó, ahonnan életjeleket tapasztaltak. A mentőkutyáink pedig pontosan jelzik, ha élőt találnak.
Csapatunk tagjai között találhatunk egészségügyi végzettséggel rendelkezőket, valamint katonát és tűzoltókat. A kijelölt helyszíneken a csapat tűzoltó tagjai is különleges feladatot kaptak, ők vizsgálták át elsődlegesen, hogy a helyszín statikailag biztonságos-e. A helyi lakosság, meglepően fegyelmezett volt.
Ha életjelet tapasztaltak – kopogás, kiabálás – akkor sípszó után mindenki csendben maradt, és a hozzátartozók kiabáltak be a romok közé. Majd újra csend, és hallgattuk az életjeleket. Próbáltuk meghatározni a hang irányát. Először mindig a kutyások indultak.
Ez volt az eddigi legnagyobb mentési feladatotok?
Egyesületünk munkája az eddigiekben eltűnt, elveszett emberek felkutatásában, és személy szerint nekem, hivatásomat tekintve a tömegbaleseteknél történő mentésben merült ki. Elmondhatom, hogy mentőszakápolóként 19 év alatt ekkora méretű katasztrófával még nem álltam szemben, de a kutatómentő csapatunkkal ilyen helyzetekre készülünk fel. Egyesületünk 2022-ben kiváló minősítést kapott, mégis megrendítő volt a rengeteg sérült látványa.
Mi volt a feladatotok?
Csak az adott területre, csak a mentendő személyekre koncentráltunk. Nekem egyfajta csőlátásom van ilyenkor, se jobbra, se balra nem nézek, csak a területünkön életjelet adó, megmentésre szoruló emberre.
Volt sikertelen mentésetek? Hogyan dolgozható fel?
Azt hiszem erről még nem beszéltem más lapoknak, de igen sajnos van ilyen rossz élményem. Egy édesapa kérte a segítségünket. 4 éves forma kislánya és a kislány édesanyja rekedt a romok alatt. A ház furcsa módon ékelődött be a földbe. Este még beszélt az édesanya a családjával, mi reggelre értünk oda a helyi segítőkkel együtt, akkor még életjelet adtak. 5-6 órán keresztül tartó munkában sikerült egy akkora rést kivájni a törmelékben, hogy a kamerát be tudtuk juttatni, azonban a kamerafelvételen látható volt, hogy sem a kislány, sem az édesanyja nem élnek.
Egy körülbelül 4 légköbméternyi részben rekedtek, valószínűleg a folyadékhiány és a rendkívül hideg (-9 fok) végzett velük. Az édesapa kérésére ott maradtunk, és a holttesteket kiemeltük. Édesapaként is megrendítő volt mindezt átélni.
A kutyák angyalként segítették a mentést. Látható a felvételeken, hogy a mentőkutyák magukat nem kímélve keresik a túlélőket. Milyen kiképzést kapnak?
A kutya alapvetően szereti az embert, itt azonban az apport ösztönre épül. A kiképzésük tulajdonképpen már kölyökkoruktól fogva a sikeres kutatás és megtalálás utáni labdajátékból következik. Ez a legjobb motiváció a kutató-mentő kutyák számára.
Hogy hívják a hűséges segítőiteket?
Mogyi, Nila, Zsozsó, Lendon. A négy kutya mindvégig összedolgozott, a két kisebb termetű a kisebb réseken is befért, míg a nagyobbak társaik az állóképességüknek köszönhetően a keresést kitartóbban végezték.
Mogyiról szeretném elmondani, hogy ő hivatásos katona, kifejezetten romkutató kiképzést kapott.
Folyamatos utórengések közepette dolgoztatok. A Mexikói mentőcsapatra törmelék zuhant, egy mentőkutyájukat elvesztették. Kerültetek hasonló helyzetbe?
Kutatás és mentés közben folyamatosan lehetett érezni az utórengéseket, kifejezetten veszélyes ilyenkor dolgozni, ezért a helyszínt ilyenkor el kell hagyni. Bennünket minden ilyen esetben leparancsoltak a romokról. Az angol mentőcsapat is bajba került, mentésükre minket jelöltek ki, de mi távolabbi részről indultunk, félútról visszafordítottak minket, mert más csapat megkezdte az angolok mentését. Amíg ott tartózkodtunk 146 utórengés következett be. Táborhelyünkön sokszor éreztük azt, hogy hullámzik alattunk a föld.
Nem csak emberpróbáló, hanem emberformáló helyzet lehetett ez. Az átéltek után mit látsz másként?
Az emberi fájdalmak mellett eltörpült minden gondom, amit naponta átélünk itthon, és ami miatt panaszkodunk. Ott teljesen átértékelődött minden bennem, átformálódtam, kezdek befelé figyelni, másként látom azóta a dolgokat. Én nem vagyok egy nyílt, ölelkező típusú ember, de ott mégis naponta annyi kedvességet kaptunk, annyi ölelést, simogatást a bajba jutott emberektől, hozzátartozóktól, hogy egészen másképp gondolok az emberi kapcsolatokra is. A tolmácsunkkal és csapatunk minden tagjával, akikkel 3-4 napig éjjel-nappal együtt dolgoztunk olyan kapcsolat alakult ki, mint más esetben egy 30-40 éves barátság alatt. Egy rendkívül kiélezett helyzetben dolgoztunk együtt és ez összekovácsolt bennünket.
Hősök vagytok.
Nem érzem magam hősnek. Hazajöttem, letusoltam, a családommal tölthettem végre időt. Másnap kakaskukorékolásra keltem. Megetettem a tyúkokat. Minden ugyanúgy megy tovább. Ez a dolgunk, ezért küldtek minket oda, erre készültünk fel.
Büszkék vagyunk rátok. Nagyon sokan szorítottunk értetek is.
A török emberek nagyon hálásak voltak nekünk. A reptéren, ha csak 5 métert kellett mennünk, akkor is reptéri autókkal szállítottak minket, nem engedték, hogy gyalogoljunk. Felszállás előtt török édességgel, rózsaszállal vártak bennünket. Hazafelé utaztunk a turistaosztályon kutyáinkkal, amikor az első osztályról átjött hozzánk egy utas, kérte valamelyikünk menjen át az ő helyére, ő pedig itt marad velünk. Utána jött a következő, majd a következő. Jóleső érzés volt.
(Fotók: Riczu Norbert)
