Az egyik iskola vezetője három hónap múlvára ígér interjút, akkor is csak írásban hajlandó válaszolni. A másik intézményből kiküldik a meghívót egy versenyre, majd szólnak, hogy véletlenül postázták, tekintsük tárgytalannak. Képtelenebbnél képtelenebb, humorosnak is felfogható, de valójában megdöbbentő és elkeserítő szituációk adódnak sorozatosan a munkánk során.
– vélemény –
Hozzászoktunk, hogy az önkormányzattól, önkormányzati cégektől, intézményektől vagy az állami szervektől és intézményektől is a legritkább esetben kapunk érdemi válaszokat, sőt, egyáltalán válaszokat kérdéseinkre, megkereséseinkre. Tudjuk azt is, hogy az iskoláktól is hiába várunk nyilatkozatokat, pláne „érzékeny” témákban: a tankerület „szent engedélyével” mehet csak bármilyen interjú.
De még ennél is van lentebbi szint, legalábbis úgy érzem, az elmúlt hetekben történt pár eset minden eddigi várakozásaimat alulmúlta.
Októberben a sajátos nevelési igényű gyerekekről, a náluk alkalmazható pedagógiai módszerekről szerettem volna riportot írni. Megkerestem az egyik kecskeméti iskolát, és jeleztem a vezetőnek, hogy interjút készítenék vele és egyik kollégájával. Leírtam emellett, hogy bármely olyan vonatkozására is kitérhetünk a témának, amely szerintük fontos és releváns lehet.
Két nap múlva érkezett válasz a vezetőtől. Rövid volt: „Ha az általam vezetett intézményt szeretné bemutatni, érdekli a …(itt az intézmény neve szerepelt) szakmai munkája, nagyon szívesen válaszolok írásban a kérdéseire!”
Jeleztem, hogy nem az intézményt szeretném kompletten bemutatni, hanem a felvetett konkrét témát, ezügyben beszélgetnék velük. „Remélem, van erre lehetőség” – bizakodtam.
„Kérem szépen, toljuk ezt az interjút januárra, akkor nagyon szívesen válaszolunk (itt a kollégák nevei szerepelnek) az írásban feltett kérdéseire!” – fogta megint rövidre levelét az intézményvezető, szinte „menekülve”.
Mindez október közepén volt, ehhez képest kaptam volna időpontot valamikor januárra. Három hónapos várakozási idő egy riportra – valóban ennyire elfoglalt lenne egy intézményvezető, hogy nem tud szorítani nekem egy órát a napirendjében? Azt hiszem, nem állok távol a valóságtól, ha arra gondolok: de, tudna. Csak valamiért nem akar.
„Személyesen is szívesen elkészíteném az interjút, ez általában egyszerűbb is, mert akkor könnyebben át lehet beszélni a felmerülő kérdéseket vagy az olyan részleteket, ami esetleg a nem szakértő újságírónak nem világos vagy evidens. Kb. félóránál tovább nem tartana, és megjelenés előtt természetesen van lehetőség megnézni. Nem szeretnénk három hónappal eltolni a cikk megjelenését. Várom szíves visszajelzését!” – tettem még egy utolsó, véleményem szerint érdeklődésről, jóindulatról, együttműködésről tanúskodó kísérletet. Hiába, már szóra sem méltattak.
Kavarogtak bennem az érzések. Abszurd, megdöbbentő, vicces, elkeserítő és igen, kicsit méltatlan és megalázó is a helyzet.
A másik, ami múlt héten szembejött, már inkább a röhejes kategóriába tartozik, de szintén elgondolkodtató. Az egyik technikum küldött meghívót az iskolájukban megrendezendő versenyükre. Egy nappal később jött egy újabb email:
„Véletlen ment ki Önöknek tegnap a (…) verseny meghívója. Kérjük tekintsék tárgytalannak.”
Megkérdeztem más szerkesztőségeket. Ők ilyen korrigáló üzenetet nem kaptak, azaz csak minket kívánnak távol tartani az eseménytől.
Megemlíteném még azt a szintén közelmúltbeli esetet, amikor több mint egy hónapig kellett várnom a válaszra, hogy készíthetek-e egy riportot az egyik önkormányzati intézményről. Végül nagy sokára belementek, mert megértették: egyáltalán nem a rossz szándék vezérel, hanem az, hogy bemutassuk, milyen fontos munka zajlik a falak mögött, milyen kihívásokkal küzdenek és miért országosan példaértékű a modell, amit megvalósítanak. A cikk megjelent, más kérdés, hogy azért nem büszkélkedtek vele: más sajtómegjelenésekkel ellentétben a Kecsup cikkét nem tették ki a közösségi oldalukra (tiszteletreméltó dolog, és nekem jóleső visszajelzés, hogy az intézmény sajtósa legalább a saját oldalán posztolta, a következő szöveggel: „azt hiszem, ezt hívják újságírásnak, tárgyilagos, mégis empatikus írás”).
(És egy ugyancsak friss élmény, amit a Kecskeméti Közlekedési Központnál tapasztaltunk: kerestük a céget áprilisban is, októberben is, mennyire váltak be az olcsó havi tanulóbérletek, de hiába: a KeKo sem tavasszal, sem ősszel nem állt velünk szóba. Pedig jó híreket közölhettek volna – de ezt megtartották az önkormányzati sajtónak.)
Ezeket nem panaszként osztom meg. Csak szeretném érzékeltetni: ugyan legjobb tudásunk szerint próbálunk minél több témát és minél több megközelítésből, színesen, de hitelesen bemutatni, nagyon gyakran találkozunk akadályokkal, gátakkal. Természetesen ez nem tántorít el minket, továbbra is törekszünk az informatív, közérthető és érdekes újságírásra, amellett, hogy nem adjuk fel függetlenségünket és kritikai alapállásunkat.
Igazából már csak azt nem tudom, hogy a felsorolt reakciók – halogatás, visszautasítás, elzárkózás, túlzott óvatosság – minek köszönhetőek. Szerintem a riportok szervezése során egyértelművé válhatott az intézményvezetőknek, hogy nem rosszindulatú, lejárató cikkek írása a célom. Úgy gondolnám, egy jó riportnak mindenhol a világon örülnek – már ahol rendben mennek a dolgok.
Na ez a lényeg. Hogy nálunk nem mennek rendben. Nyilvánvaló, azért nem szeretnék, ha írnánk róluk, mert a KecsUPtól jövünk. És akkor az… akkor biztos… feladom, ötletem sincs, mit gondolnak, mi fog történni.
Még azon töprengtem el, hogy vajon az intézmények vezetői fentről kapják az iránymutatást, hogy rázzanak le minket, tudomást se vegyenek rólunk? És a következményektől tartva betartják a parancsot, mégha nem feltétlenül értenek is vele egyet? Ez is egy opció. De tartok tőle, hogy több igazgatót, vezetőt már emlékeztetnie sem kell az „illetékeseknek”, maguktól is tudják: van olyan sajtótermék, amelynek nem nyilatkozhatnak. És állásukat féltve, vagy hogy csak elkerüljék a szőnyeg szélére állítást, inkább mismásolnak, nem válaszolnak, elkerülnek.
Lehet ezt bagatellizálni: ettől még nem dől össze a világ, majd ír másról a KecsUP. Persze, mindig találunk témákat, nem kell minket félteni. Csak azt kellene megértenie azoknak, akik létrehozzák ezt a légkört, felhúzzák ezeket a falakat: nem tőlünk tagadják meg a válaszokat. Hanem az olvasóinktól, sokezer kecskeméti polgártól, akik kíváncsiak cikkeinkre, szeretnének tájékozódni, és szeretnék, hogy megkérdezzük azt, amit más nem mer vagy nem tud.
Más gúzsba kötött gondolkodását kiszabadítani, vélemény-és szólásszabadságát kiharcolni mi nem tudjuk. Már ha ezek az értékek egyáltalán fontosak még számára.
—————
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu címre.
